| A rómaiak rövid feljegyzéseiket viasztáblára írták fel, de az állandó jellegű szövegek megörökítésére vagy papyrust, vagy pergament (membrana) használtak. |
| Az írás nem volt egészen egyszerű művelet. Írónáddal vagy hosszú, nád alakú, belül üres fémtollal írtak. A koromból előállított fekete tintát (atramentum) nedves szivaccsal könnyen le tudták mosni. |
| Az ókori ember hangosan olvasott, a verseket "skandálva", ezért a szerzők nemcsak a mű stílusára, hanem a szép hangzásra is gondot fordítottak. A néma olvasást, hogy egymás csendjét ne zavarják, a középkori szerzetesek terjesztették el. |
| Maga a gyorsírás is talán római találmány. Ezt a szónoklatok tették szükségessé, hiszen később ki is adták őket, vagy pontosan akartak belőlük idézni. A régi mondás is hirdeti: "Verba volant, scripta manent", azaz a szó elszáll, az írás megmarad. A gyorsírást először Cicero, illetve az általa felszabadított M. Tullius Tiro alkalmazta volt gazdája beszédeinek lejegyzésére. |
| Tabula rasa -- írásra kész (letörölt) viasztábla, amelyet az íróvessző megfordított végével simítottak el. |
| Rómában az első közkönyvtárat Caesar tervezte, de a megvalósítás már Augustus és Asinius Pollio nevéhez fűződik. Példájukat a császárok közül Tiberius, Vespasianus és Traianus követték, sőt ők már a provinciákban is létesítettek nyilvános könyvtárakat, nemcsak a fővárosban, ahol időközben a számuk a 28-at is elérte. |
| Ezek a közkönyvtárak azonban nem sokáig maradtak fenn, általában tűzvész áldozatai lettek, vagy az emberi gondatlanság és barbárság végzett velük. Csak a Traianus által a Forumon létesített, és a császár nevét (Ulpius) viselő Bibliotheca Ulpia állott fenn az V. század végéig. |
| A könyvesboltokban gyakran találkoztak a szerzők is egymással vagy olvasóikkal, és, miként az irodalmi szalonokban, a fürdők "kultúrhelyiségeiben" és más nyilvános helyen tartott felolvasásokon, alkalomadtán itt adtak ízelítőt készülő műveikből, itt kritizálták, vitatták meg az újdonságokat. |
| A tankönyvek ára manapság nem kis sebességgel szökik egyre magasabbra. Lassan csillagászati, vagy ha úgy akarjuk, ókori áron juthatunk csak a tudáshoz. A régi időkben ugyanis a könyvgyűjtés, és főképp a kiadás rengeteg költséggel járt. | |
| A papyrus egy a Nílus mentén termett növény szárából készült igen körülményes megmunkálással. |
| A könyvek másolása úgy történt, hogy az egyik alkalmazott (felolvasó, írnok, rabszolga, felszabadított rabszolga) hangosan olvasta a szöveget, a többi írnok (akár 10-20 is!) írta. A szöveget a másolók 20-30 cm hosszú, 25-40 betűszélességű hasábokba írták. A szöveg folyamatosan készült, az egyes szavak, mondatok közé nem tettek írásjeleket, nem hagytak szünetet. |
| Ma szinte el sem tudjuk képzelni, mi lenne, ha nem tudnánk leírni gondolatainkat, ötleteinket, érzéseinket. Pedig az írásunk nem is olyan régi. A latin írás, amely a mai Európa szinte összes írásának az őse, a föníciaiból alakult ki görög, majd etruszk közvetítéssel. |
| Mire írtak a rómaiak? Amikor már nem csupán neveket és nagy tetteket kellett megörökíteni, szükségessé vált egy kőnél és bronznál praktikusabb anyag, ezért terjedt el Rómában a viasztábla és a stilus, vagyis az íróvessző. Ez előbb fából, később azonban már elefántcsontból és/vagy fémből készült, s olyan éles volt, hogy tokban kellett tartani. |
| A könyvtárak eredete a régmúltba, a görög és római kultúra virágzása előtti időkre nyúlik vissza. Ninive (Asszíria fővárosa) romjai közt találták a legkorábbit, egy "cserépkönyvtárat" -- az ebben tárolt könyvek anyagául ugyanis égetett agyagtáblákat használtak. |
| A rómaiaknak még a könyvekkel kapcsolatban is volt bölcs mondásuk: "Habent sua fata libelli!" -- A könyveknek is megvan a maguk sorsa (Terentianus Maurus). |
| Nem voltak még nyomdák, hanem a szerző által létesített másolóműhely képzett rabszolgái (servus litteratus) növelték a példányszámot. Később, mikor már újabb kiadások váltak szükségessé, a szerző megbízásából hivatásszerűen az antiquariusok, illetve archeologusok másolták a könyveket, s ettől kezdve a mű végleg a kiadó személyes tulajdonát képezte, a szerző semmi jogot nem élvezett fölötte. |
| A könyvkereskedés -- ideértve a Keletről és Görögországból importált könyvek árusítását is -- Rómában üzletszerűen a Kr. e. II. században kezdett kialakulni, a császárkorban pedig már virágkorát élte. Ekkor már többnyire szabadosok (liberti) kezén volt ez az "iparág", s őket "bibliopola", vagy ha másolással is foglalkoztak, "librarius" elnevezéssel illettek. |
| Amikor Róma a Mediterraneum hellenizált részeit is meghódította, a hadvezérek és államférfiak körében általánossá vált a magánkönyvtárak létesítése, ahol a vásároltak mellett többnyire az összeharácsolt könyvek gazdag együttesét gyűjtötték össze. | |
| A papyruslapokat összeragasztották, s ezt a hosszú ívet feltekerték. A papyrustekercs volt az ókori ember könyve. Míg régebben egész hosszú tekercset készítettek, addig a római időkben már csak húsz lapból álló rövidebb tekercs előállítására tértek át, mivel azt könnyebb volt kezelni. |
| Mivel a tekercs könnyen összeugrott, mind az íráshoz, mind az olvasáshoz mindkét kezükre szükség volt. A másolók nem mindig asztalon írtak, hanem gyakran a földre kuporodtak, bal kézzel a tekercset fogták, jobb kézzel pedig a térdükre helyezett fatáblán írtak a papyrustekercsre. |
| Ha ma latin írásra gondolunk, akkor egészen más jut eszünkbe, mint egy ókori rómainak. Régen ugyanis CSAKNAGYBETŰKKEL és SZÓKÖZNÉLKÜL írtak. Ha a kő vagy a papirusz véget ért, a szót minden jelzés nélkül, a következő sorban folytatták. Később már ponttal választották el a szavakat. A kisbetűket csak Nagy Károly idéjétől használják. |
| A Krisztus elötti II. századtól már ismerték a papiruszt is, sőt később Rómában készültek a legfehérebb lapok. Papiruszból álltak az akkor tekercs formájú könyvek, amelyeket hengeres dobozokban tároltak. |
| Rómában a döntő fordulatot Hellász és a Földközi-tenger keleti, hellenizált partvidékének meghódítása jelentette: egy-egy államférfi vagy hadvezér hatalmas magánkönyvtárat létesíthetett a hadjáratok alkalmával összelopott könyvekből. |
| A Kr. e. I. században már általános divat volt az előkelők között a könyvek gyűjtése. |
| A könyvesbolt neve "taberna libraria". Ezekben a könyveket polcokra helyezve mutatták be az olvasóknak, a könyvesbódék előtt pedig ki volt függesztve a boltokban kapható könyvek szerzőinek jegyzéke, rendszerint a könyvek árával együtt. |
| A könyvkereskedésnek ez a formája a középkori szerzetesrendek megalakulásáig virágzott, utána fokozatosan megszűnt. Viszont épp ezeknek a rendeknek köszönhetjük, hogy másolómunkájukkal megmentették az utókor számára az antik szövegeket. Hiszen a görög és római írók műveinek legelső nyomtatott kiadásai középkori másolatok alapján készültek. |
| A könyvesboltok zöme Cicero idejében a Forumon kínálta portékáját, később egy mellékutcába szorultak. Leghíresebb volt a Sosius testvérek boltja a Ianus szobor közelében. Martialis idejében élénk forgalmat bonyolított le, főleg kis terjedelmű, pergamenre írott művekből az Argiletumon (a Béke temploma mögötti téren) lévő könyvesbolt, melynek tulajdonosait a költő gyakran név szerint is említi. Az üzletekben a helyi irodalom mellett meg lehetett találni a Keletről, főleg Hellaszból importált könyveket is. | |
| Herculaneumot 1684-ben parasztok fedezték fel, akik kutat ástak az ókori város színháza fölött. A színház még ma is a föld alatt van. |
| Érdemes tudni, hogy sokkal több fa maradt fenn az ókorból, mint azt általában gondolják. Például hajók a tengerfenéken, vagy egyes itáliai tavakban és a Vezúv 79-es kitörésénél a herculaneumi part iszapjában (menekülőkkel megrakva), számtalan híd bevert cölöpjei (melyek ma is tartják a hidat), Pompeii sok házának gerendázata, bútorzata. Külön érdekesség a Forum Romanum sírjainak tölgyfa koporsói a Kr. e. 750-es évekből. (Die Römer an Mosel und Saar. Mainz, 1983) | |
| A római Colosseumot Kr.u. 80-ban nyitották meg (befejezetlenül), s akkor ötvenezer néző is láthatta a gladiátorjátékokat és állatviadalokat. Később a nézőszám csaknem kilencvenezer lehetett. Nevét Nero egykori 58-ban öntött monumentális (39 m) bronzszobráról kapta, melyet Vespasianus Helios istenné alakíttatott át, majd Hadrianus helyeztetett az Amphitheatrum Flavium mellé. | |
| Kr.u. 79. augusztus 24-én déli egy órakor olyan erővel tört ki a Vezúv, hogy a láva, a vulkanikus iszap és a hamu teljesen betemette Herculaneumot, Pompeiit, Stabiaet, s még néhány kisebb települést. |
| A Holdon is van latin szöveg! 1969. július 21-én a tudományos dokumentumok között elhelyezték a 8. zsoltár latin szövegét (Domine, Dominus noster, quam admirabile est nomen tuum in universa terra...) és VI. Pál pápa egy rövid köszöntését is: Ad Dei nominis gloriam, qui tantam praestat hominibus virtutem, miro huic incepto bene precamur. | |
| A genius a római világ egyik legmegfoghatatlanabb elképzelt lénye, minden kimutatható görög vagy etruszk vonatkozás nélkül. Eredetileg a férfiban lakó erőt fejezi ki, valószínűleg az egész személyiséget. A halállal a léte megszűnik, tehát nem kíséri a férfit (az árnyat) az alvilágba. |
| Értelmezték hatóerőnek is, ezért minden testületnek (katonai egységek, egyesületek, városok, színházak) lehetett geniusa. | |
| Fontos szerepet kap a genius populi Romani és a genius urbis Romae. |
| Abból az elképzelésből, hogy a genius a személyiség kiteljesülése, az isteneknek is tulajdoníthattak geniust. Ehhez azonban a személyes istenfogalomnak is ki kellett alakulnia (első adat Kr. e. 58: Genius Iovis -- CIL I 756, 16). | |
| A császárkorban a személyes védelem igényével a genius szinte védőszellemként is felfogható. Ide tartozik a genius loci is. |
| A nők geniusa (császárkori!) a "Iuno" (tsz. Iunones). |
| A Codex Theodosianus tiltotta be a genius tiszteletét. | |
| A köztársaság végén, illetve a császárkor elején a rómaiaknál márciusban kezdődött a tanév, s feltehetően a legmelegebb nyári és a leghidegebb téli hónapokban adták ki a vakációt. A tanítás hat órát tartott, s a diákok ebédre (prandium) hazamentek. Ez azonban csak általában történt így, mivel sok eltérő gyakorlatra is van példánk. S más volt Rómában a szokás, más a kisebb városokban. |
| Horatius tanítója, L. Orbilius Pupillus pályáját hivatalsegédként kezdte, aztán felcsapott katonának, s miután leszerelt, tanító lett. Nyilván a hadseregben szokta meg a kemény bánásmódot, s Horatiustól tudjuk, hogy nem fukarkodott a veréssel. |
| A jó tanárok iskoláiba szívesen adták a szülők gyermekeiket, de voltak pedagógusok, akiknél csak két-három gyermek lézengett a tanteremben. |
| Az iskolák a romanizálást, a görög-római műveltség elterjedését birodalomszerte elősegítették. A polgárokat kötelezték, hogy mindkét nyelvet, a latint és a görögöt is jól ismerjék. |
| A császárok bőkezűen támogatták a nagy múltú athéni iskolákat. Elmúlt már az az idő, amikor a büszke hódítók, a rómaiak, Athénnak csak a nagy ősök miatt kegyelmeztek meg. "Durva legyőzőjén győzött a levert Görögország" -- írja Horatius. | |
| Az ókorban gondot fordítottak a gyermekek tanítására. Elég korán akadtak Rómában tanítók, akik az írás, az olvasás és a számolás rejtelmeibe bevezették őket. |
| Az oktatás sokáig teljesen magánügynek számított. A gazdag ember gyermekét otthon saját maga tanította vagy művelt rabszolgájával taníttatta. |
| Nem csak egy esetben tudunk kiszolgált katonából lett tanítóról. Akadtak ökölvívók és bukott kereskedők is, akik ezt a sovány kenyeret választották. |
| Akadtak Rómában kitűnően díjazott tanárok is. Augustus M. Verrius Flaccusnak, unokái tanárának, évi 100 ezer sestertiust fizetett. |
| Traianus az árvák neveltetési és taníttatási költségeit a császári kincstárból fedezte. Ezt az intézkedést az őt követő császárok is szívesen folytatták, míg a katonacsászárok korában fellépő anarchia a pénzügyeket és az ezektől függő intézmények zömét tönkre nem tette. | |
| Caesar minden Rómában működő tanítónak, ludi magisternek megadta a polgárjogot, hogy ezzel minél több pedagógust csábítson a Városba. |
| Nagyra becsült munka volt a rhetoré. Aki a politikai életben, az ügyvédi pályán nagyra tört, az egy rhetor "tanintézetébe" szegődött, ahol az oktatásért sokat kellett fizetnie. |
| A közoktatást a császárkorban vezették be. Ekkor már állami rhetorok is tanítottak, s egy-egy tanár fizetése évi sok ezer sestertius volt. |
| A legtöbb tanító csak szükségből ment erre a pályára, sokan csupán átmeneti foglalkozásnak tekintették mesterségüket, s ha jobb akadt, otthagyták az iskolát. |
| A grammaticust, ha nem is jól, de jobban fizették, mint a ludi magistert. A császárkorban akár évi 500 sestertiust is kapott, de ebből fizette a helyiség bérét, alkalmazottai illetményét. Viszont ha 20-30 gyereket szerzett magának, a tandíjakból biztosíthatta megélhetését. | |
| A gladiátorok párviadalához különféle fegyverzetű bajvívókat válogattak össze: a murmillo harcos hallal díszített sisakban, pajzzsal, karddal vagy lándzsával felfegyverezve harcolt; a retiarius széles övet viselt tunikáján, bal kezén és vállán védőkötést, esetleg könnyű páncélt hordott, kezében nagy hálót és háromágú szigonyt tartott; a samnisok hosszú, szinte az egész testet elfedő négyszögletes pajzsot, és rövid, egyenes kardot kaptak; a thrák nagy, görbe karddal támadott és kis kerek pajzzsal védekezett. |
| Pompeiiben több feliratot találtak, amelyek részben reklámai, részben meghívói voltak az amphitheatrumi játékoknak: "Aulus Suettius Certus aedilis gladiatorcsapata május 31-én Pompeiiben küzd, vadállathajsza és védőponyva is lesz." (Megjegyzés: védőponyva a nap ellen). "Az irattár felavatása alkalmából Gnaeus Alleius Nigidius Maius gladiatorcsapata június 13-án küzd Pompeiiben. Ünnepélyes bevonulás, állathajsza, sportverseny, védőponyva lesz." "Capinius gladiatorcsapatának 49 párja a császár költségére május 12., 14., 16. és 18-án Puteoliban küzd egymással. Védőponyva is lesz." "Augusztus 28-án vadállathajsza lesz itt, és Felix medvékkel fog viaskodni." |
|
| Rendeztek lovas gladiátori küzdelmeket is, amikor hosszúlándzsás lovasok harcoltak egymás ellen. |
| A kiképzés ideje alatt is megsérülhettek, megsebesülhettek a gladiátorok, ezért az iskolában állandó orvosi felügyelet alatt éltek, sérüléseiket seborvosok kezelték. Nagyon vigyáztak a drága pénzen vásárolt, hosszú idő óta képzett harcosokra. |
| A gladiátoriskolákat (ludus gladiatorius) rendszerint nagy, négyszögletű gyakorlóteret magába foglaló emeletes házakban helyezték el, amelyek inkább kaszárnyáknak, mint bentlakásos iskoláknak feleltek meg. |
| Rómának mindössze három állandó színháza volt. Pompeius színházában 9-10000, Balbuséban 7-8000, a Theatrum Marcelliben 14600 néző foglalhatott helyet. (Összehasonlításul hadd említsem meg, hogy a budapesti Állami Operaház ülőhelyeinek száma 1416, az Erkel Színházé 2376, a Nemzeti Színházé pedig csak 1167! A milanói Scala befogadóképessége 3600 fő, a párizsi Operáé 2156. Ókori görög színházak: Epidaurosz 17000, Megalopolisz 20000, Szürakuszai 12000 fő, stb. És régi feljegyzések szerint a legtöbb előadást telt ház előtt játszották!). | |
| Ha a gladiátor kiképzése befejeződött és a küzdelemre alkalmasnak találták, akkor bekerült a legközelebbi ünnepi játékokon fellépő csapatba. |
| A küzdelem előtti este a gladiátorok bőséges vacsorát kaptak, ilyenkor látogatók is megjelentek, eljöttek a gladiátorok csodálói, hogy kedvencüket -- talán utoljára -- megölelhessék. |
| Az aediliseknek kellett az ünnepi színházi, circusi és amphitheatrumi játékokat megrendezniük. A kezdő politikusnak itt alkalma nyílott arra, hogy magát népszerűvé, közkedveltté tegye, s alkalmas hírveréssel egyengesse jövőjét. |
| A római Colosseumot Kr.u. 80-ban nyitották meg (befejezetlenül), s akkor ötvenezer néző is láthatta a gladiátorjátékokat és állatviadalokat. Később a nézőszám csaknem kilencvenezer lehetett. Nevét Nero egykori 58-ban öntött monumentális (39 m) bronzszobráról kapta, melyet Vespasianus Helios istenné alakíttatott át, majd Hadrianus helyeztetett az Amphitheatrum Flavium mellé. | |
| Ha Rómába vezető útja során az utas pihenésre vágyott, rengeteg szállás közül választhatott. Az út mellett mindenütt fogadók, kocsmák hívogató cégérei csábították betérésre a fáradt, száraz torkú utast. Például ilyenek: "A négy nővérhez", "Az oroszlánhoz", "A centurióhoz", "Az adószedőhöz", "A kardhoz". Vagy egy hosszabb, érdekesebb és kétségtelenül fantáziadúsabb felirat: "Mercurius itt hasznot, Apollo egészséget, Septunianus (a gazda) szállást és élelmet ígér. Aki ide betér, utána jobban érzi magát. Vendég, nézd meg, hol szállsz meg!" |
| Az utazásnak fontos velejárója volt a kényelem és a pihenés lehetősége. Ennek érdekében a közutak mentén ún. statiókat vagy mutatiókat létesítettek, amelyekben a fáradt lovakat pihentekre cserélték. Egymástól nagyobb távolságra pedig éjjeli szállásra és étkezésre alkalmas mansiók várták a küldötteket, vagy egyéb utasokat. |
| Az utak méreteit mindig is törvényekkel szabták meg. Elsőként a Tizenkét Táblás Törvényben találhatunk erre vonatkozókat. Itt az útnak 8 láb, kanyarban pedig 16 láb szélesnek kellett lennie (egy láb kb. 24 cm). Ezeket az adatokat később sokan szabályozták, Augustus például 20-40 lábban határozta meg. |
| Az utak Róma városfalainak kapuiból indultak az egész Birodalomba, s a Várostól való távolságukat a Capitolium lábánál álló Milliarium Aureumtól, azaz "nulladik kilométerkőtől" számolták. Ezt az aranyozott bronzlapokkal fedett, magas márványoszlopot Augustus állította Kr. e. 20-ban, s erre vésték minden nagyobb város nevét és távolságát. | |
| Ezek a fogadók, vendéglők egyszerű földszintes, néha egyemeletes épületek voltak, középen tágas kapualjjal, hogy az utas kocsija, szekere behajthasson. A lovat vagy öszvért az épület végében lévő istállóban kötötték ki, s ezeket is ellátták, természetesen bizonyos összeg ellenében. |
| A fogadó belső traktusában kis szoba, kamra állott az utas rendelkezésrére. Az útra néző fronton helyezték el a vendéglőt, s gyakran itt főztek, tehát a vendég látta, mit kap majd enni. |
| A Martialis, Plinius, Petronius és mások által leírt lakomák ne tévesszenek meg bennünket. A nagyszámú vendégsereg mindig egyszerű ételeket fogyasztott, és még a nagy hatalmú államférfiak is alig ettek valamit napszállta előtt. Igaz, alkalmanként igazi lakomákra is sor került, s a gasztronómia valóban művészi magaslatokat kínált az ínyenceknek. |
| Egy szakácskönyv, amely szerzőjének a császárkor elején élt mesterszakácsot, M. Gavius Apiciust tartják, érdekes recepteket közöl a római konyha remekeiből. |
| A hivatalosan küldött tisztségviselők Rómában vagy a provinciák helytartóitól diplomát, azaz "kiküldetési rendelvényt" kaptak. Ez biztosította számukra a szállás és a fogatok ingyenes igénybevételét. A császárkorban hamarosan óriási problémává nőtt a diplomák kérdése, hiszen ennek költségeit kizárólag a nép állta. Az egyre tarthatatlanabb helyzetet Septimius Severus azzal próbálta megszüntetni, hogy az összes ilyen kiadást a császári kincstárra hárította. | |
| Akinek nem voltak a városban rokonai vagy barátai, akiknek házában megszállhatott volna, kénytelen volt magát a fogadás -- olykor kétes -- vendégszeretetére bízni. |
| Csaknem minden város, így persze Róma előtt is több fogadó várta az utast, mert ha napnyugta előtt érkezett, nem hajthatott át a városon. Rómában ugyanis a sok gyalogos miatt kocsival csak napnyugta után hajnalig lehetett közlekedni. Korábban be sem engedték a kocsit a kapukon, vagy a kapun belül a kijelölt "parkolóban" várakozhattak. |
| A rómaiak összesen mintegy 90000 kilométernyi műúttal hálózták be birodalmukat. Ezeknek az építése egészen a kezdetekig nyúlik vissza, ám ekkor még csak rövidebb szakaszok épültek, s a technika sem volt igazán fejlett. A kaviccsal borított keskeny utak általában végállomásukról kapták a nevüket (pl.: Via Gabinia), de elnevezték őket kereskedelmi fontosságukról is (Via Salaria = Só-út). Később inkább az építtető tisztségviselő neve volt a névadás alapja, mint például az Appia és Flaminia utak esetében. A császárkorban pedig természetesen a mindenkori császár szolgált "névadóul". |
| A jó minőségű műút, azaz via strata építési módszere Caius Gracchus alatt alakult ki. Először megjelölték az építendő út helyét, s ezt kiásták, vagy feltöltötték a körülményektől függően. Ezután készítették el az út négy rétegét, a keményre döngölt statument és rudust, az út magját, a két irányba enyhén lejtő nucleust és a caementummal (cement) összeillesztett lapos kőburkolatot, a pavimentumot. | |
| A közhivatalok viselése Rómában igen nagy megtiszteltetésnek számított, s nem járt érte illetmény, fizetés. Éppen ezért hivatalt csak tehetős vagy éppenséggel gazdag ember vállalhatott, mert a hivatal még sok kiadással is járt. nemcsak a nagyszabású ünnepségek, játékok, szórakoztató vigasságok, vendéglátások rendezését várták el a hivatalnokoktól, hanem a cliensek (védencek, pártfogoltak) -- gyakran anyagi -- segélyezésének terhét is vállalniuk kellett. | |
|
|
| A római seregeket rabszolga-kereskedők (mangones) követték, hogy a foglyul ejtett ellenséget a katonáktól azonnal megvásárolják. A rabszolgatartó nemcsak a háborúban jutott rabszolgához, hanem békés időben, vétel útján is vásárolhatott. A rabszolga-kereskedelem az ókorban igen elterjedt üzletág volt, sőt kifejezetten kereskedelmi központok létesültek (pl. Délosz szigete), melyek igen nagy forgalmat bonyolítottak le. | |
| A munkaszünet az úgynevezett magánrabszolgákra nem vonatkozott, s ha uruktól nem kaptak szabadnapot, dolgoztak. | |
|
| Az időpontok és időtartamok számítása Rómában másképp volt, mint nálunk. A vásárnap nálunk minden nyolcadik napnak felelne meg, náluk viszont, ahogy a neve is mondja, a kilencediknek (nundinae). Így számoltak: van egy vásárnap, utána hét hétköznap, s jön az újabb vásárnap. Ez a kilencedik nap. Tehát a "hányadik nap?" kérdésre a rómaiak mindig a kezdőpontot keresik meg, s ez már az első nap. |
| Kr. e. 263-ban a szicíliai Catina (Catania) városából napórát hoztak Rómába, és azon figyelték az időt, amelyet egy pálcikának az árnyékából állapítottak meg. |
| Plautus egyik vígjátékában az élősdi haspók elátkozza az időbeosztást és a napóra feltalálóját, hiszen azelőtt csak egy óramű létezett számára, a hasa, most pedig akkor kap enni, amikor a napóra az étkezés idejét jelzi. |
| Voltak lényegesen bonyolultabb és drágább szerkezetek is, amelyeknél a kiszivárgó víz kerekeket működtetett, és azok mutatóval jelezték az órát, sőt kis sípot is megszólaltathattak. |
| Hogy egy kivágott fa évgyűrűiből nemcsak a fa életkora állapítható meg, hanem az is, hogy melyik évben vágták ki a fát? A dendrokronológia azon a megfigyelésen alapszik, hogy egy adott éghajlati területen azonos időszakban (évben) a fák évgyűrűinek a vastagsága rendkívül hasonló. Bár ez szabad szemmel is jól látható, megbízható vizsgálatot csak mikroszkóppal és számítógéppel lehet végezni. | |
| Az idő pontos mérése a rómaiakat sokáig alig érdekelte. A földművelő paraszt tudta, hogy a Nap keltével újabb, munkával teli nap virrad reá, amely számára csak a Nap nyugtával és véget. |
| A rómaiak ősi naptári éve a Mars isten tiszteletére elnevezett hónap, március elsején kezdődött. |
| Hogy a rómaiaknak milyen csekély érzékük volt ekkor a természettudományos megfigyelésekhez, az mutatja, hogy mintegy száz esztendeig senki sem vette észre, hogy ez a napóra, ill. ennek a napórának a jelzései a négy fokkal délebbre fekvő város számára készültek, és ezért Rómában teljesen használhatatlanok. |
| A napóra -- mint tudjuk -- csak akkor működött, ha a napfény hatására a pálcika árnyékot vetett, ezért a rómaiak áttértek a görögök által feltalált vízóra, a clepsydra használatára. |
| A vizsgálat pontossága hihetetlenül nagy. Például a tölgyfa esetében a kutatók hatalmas európai összehasonlító anyaggal rendelkeznek, ezért az óvatosságból 3,5 %-ban megállapított hibalehetőség 1 % alá csökken. Ez azt jelenti, hogy egy 1500-ban kivágott tölgyfa gerenda mérések alapján kiszámított kivágási időpontja kb. 1498 és 1502 közé esik. Ha pedig megvan a fának a "kambium" rétege (a szállítószövet-rendszernek a háncs-, ill. a farészt vastagító osztódó szövete), akkor a hibalehetőség gyakorlatilag nullára csökken, ami szinte elképzelhetetlen. | |
| Évszázadoknak kellett elmúlnia, hogy a napot bizonyos időszakokra beosszák. |
| Az egyiptomiak és a görögök az idő mechanikus úton való mérését már régen ismerték, de Rómában a nép a déli időpontot még mindig onnan tudta meg, hogy a consul hírnöke megfigyelte, mikor delel a nap, vagyis mikor ér a Curia és a Graecostasis épülete közé, és ekkor szóval, vagy kürttel jelezte: Dél van! (Meridies est!) |
| Kr. e. 164-ben készült el az első, Róma földrajzi szélességének megfelelő napóra, és hamarosan számos más napórát állítottak fel a város különböző pontjain, a gazdagok házának kertjében. A ház ura nem figyelhette állandóan a napórát, ezért minden órában egy rabszolga hangos szóval jelezte, hogy egy óra ismét elmúlt. |
| A clepsydra alakja a mi homokóránkhoz hasonlított, égetett agyagból, vagy később üvegből készült, korsó (amphora) alakú edény volt, amelynek szűk csövén át kiszivárgott a víz. Az elfolyt vízmennyiségből lehetett megállapítani, hány óra telt el, az üvegből készült vízórákban pedig a víz színén kis úszó lesüllyedése jelezte a mércén az időt. |
| Sok évi munkával elkészült egy "tölgyfanaptár", mely Kr. e. 691-től napjainkig hiánytalan mintákban rögzíti az egyes évek jellegzetes adatait, így pl. egy római híd eredeti tartócölöpje kitűnően datálható. | |
| Szókincsünkben, mint a legtöbb európai nyelvben, a görög-latin szkholé-schola honosodott meg a tanítás helyének jelölésére. Meg kell azonban jegyezni, hogy a rómaiaknál a "schola" szó csak a köztársaság végső idejében honosodott meg, s mindig az eleminél magasabb fokú iskolát jelentett. A görög "szkholé" szó értelme eredetileg pihenés, szabadidő. A jelentésnek "iskolává" fejlődése társadalmi színezetű is, ugyanis magasabb művelődésre csak a vagyonosabbaknak volt lehetőségük: "szabad idejük". |
| Ma a pedagógus szó a különböző fokú iskolai intézményekben nevelő és oktató dolgozók összefoglaló neve. Az ókori görögöknél a paidagógosz (=gyermekvezető) nem nevelőt, hanem cselédfélét, rendszerint rabszolgát jelentett, aki -- a szó pontos alapjelentése szerint -- a gyermeket az iskolába vezette. A latinba paedagogus alakban került át -- azonos értelemmel. | |
| Az elemi ismereteket a kis iskolában, ludusban (eredeti jelentése játék, mulatság) tanították. Mellesleg ez a szó sem lehet ismeretlen azoknak, akik az általános iskolában figyelmesen olvasták el Fazekas: Ludas Matyi című művét. A műből kiderül, hogy az elemi iskolai oktatót nálunk is "ludimagister"-nek nevezték. Ezért is akarta a tanítót Döbrögi elkergetni a falujából, mert a latin elnevezés "lud-" szókezdete Matyira emlékeztette. A mester végül úgy menekült meg a reá váró sorstól, hogy ezután "rektor"-nak hívatta magát. |
| CAVE CANEM! -- Óvakodj a kutyától, azaz: Harapós kutya. Sok római ház küszöbén mozaikból kirakott felirat. |
| Quomodo vales? – Hogy vagy? Hogy érzed magad. Üdvözlési mód, érdeklődés egy barát egészsége felől az ókori Rómában. Vale! – búcsúzáskor használták. | |
| A gimnázium szavunk a görög gümnaszionból származik. A gümnaszion a testi nevelés, a testgyakorlás helye, nagyobb szabású intézmény volt, az athéni állam tartotta fenn. Díszes épületek, szobrok ékesítették, oszlopcsarnokok, tágas sétahelyek tartoztak hozzá. A szó később kapta az "iskola" értelmet, a görög filozófusok ugyanis a gümnaszionokban tartották olykor előadásaikat. A többszörös jelentésváltozáson átesett gümnaszion-gimnázium szó a modern korban először olyan középiskolát jelentett, ahol legalábbis latint tanítottak. Napjainkban már az általános, azaz nem csupán szakirányú műveltséget nyújtó középiskolákat jelenti, tehát már a klasszikus nyelv tanítása sem tartozik ismertetői közé. (Az angol nyelvben a szó megtartotta eredeti jelentését: gymnasium = tornaterem, tornacsarnok.) |
| Tabula rasa - írásra kész (letörölt) viasztábla, amelyet az íróvessző megfordított végével simítottak el. | |
| Halál, temetés, síremlékek |
| A halál, az elmúlás gondolata nem volt távoli a római ember számára, hiszen szinte naponta találkozott vele. Ott látta a halált a circus porondján, az amphitheatrum arénájában, megszokta a gladiátorok haláltusáját, a holtra gázolt kocsihajtók látványát. |
| Rómában mind a szegény, mind a gazdag, a rabszolga csakúgy, mint a császár megszokta a halál gondolatát; nem egyszer maguk tréfálkoztak várható végük felett. |
| A szegény embert talán csak tömegsírba tették, a császár hamvai díszes mauzóleumba kerültek; a nincstelent hamar elfeledték, a császárt halála után istenként tisztelték. Erre célzott a józan Vespasianus, amikor halálos betegségének tünetei jelentkeztek, így szólván: "Jaj nekem, azt hiszem, istenné leszek!" |
| Rómában több hatalmas columbarium is megmaradt. |
| Sok család a rabszolgáinak és a felszabadítottaknak saját temetkezési helyén biztosított megfelelő sírhelyet. |
| Több síremlék feliratának szövege a halált üdvözli, amely véget vet a munkának, a gondnak. |
| A bölcselkedő hajlamú Hadrianus császár derűs-bánatos versecskében búcsúzott az élettől, mielőtt elindult "a nem ismert tartományba, melyből nem tér meg utazó":
Lelkecske, kóbórka, dévajka,
Testem vendége s társa te,
Mely tartományba utazol?
Dermedtbe, ködösbe,
sápadtba,
Kis tréfáidnak vége már.
(Móra Ferenc fordítása) | |
| Nagy volt a gyermekhalandóság, s alacsony az átlagéletkor, alig haladta meg a 30-32 esztendőt. |
| "Az élet rövid", mondja egy egyszerű sírfelirat, egy másik pedig: "Ami rövid ideig tart, az jó." Egy katona éppenséggel vidáman búcsúzott az élettől, midőn sírfeliratában így szól az utókorhoz (tehát hozzánk is): "Amíg éltem, vidáman ittam, igyatok tehát ti, akik éltek!" |
| Már a Tizenkéttáblás Törvények megtiltották, hogy Róma területén bárkit is el lehessen hamvasztani vagy temetni, tehát a "serviusi" városfalakon kívül fekvő temetőt kellett felkeresni. Nagy köztemető volt az Esquilinus-dombon és lejtőin, tehát Róma keleti részén, de szokás volt a nagy utak mentén lévő mauzóleumokban is elhelyezni az elhunyt hamvait. |
| A halálraítéltek testét a kivégzés helyén hagyták vadállatok, ragadozó madarak stb. martalékául. De ha a kivégzett családja kívánta, a holttestet eltemetés céljára kiadták. |
| A császárkorban már a Tiberis jobb partján is temetkeztek. A városokból kivezető utak mentén, akár több kilométer hosszan is, gondosan ápolt temetők jöttek létre. Rómában a legszebb és leggazdagabb a Via Appia. |
| A gazdagok pompás díszsírhelyeken helyezték hozzátartozóikat örök nyugalomra, a legszegényebbek és sok rabszolga holttestét tömegsírba, 4x5 méteres nyílású mély gödörbe tették, s csak némi földet szórtak rájuk. | |
| Lucretius mintegy harminc érvet gyűjt össze amellett, hogy a lélek nem élheti túl a testet. Ezekből néhány: Mivel a lélek rendkívüli sebességű kicsiny atomokból áll, ha edénye széttörik, szét kell oszlania, mint a füstnek. Az ész lépést tart a test születésével, fejlődésével és hanyatlásával, amint ez a gyermekekből és az öregemberekből látható, ebből következően a testtel együtt meghal. A testre és az észre egyaránt hat a részegség és az epilepszia, s az a tény, hogy az elmét orvosságokkal gyógyítani, azaz változtatni lehet, önmagában is halandóságának jele. Akik paralízisben szenvednek, először a lábujjaikban és a lábukban vesztik el az érzékelőképességüket, majd "újabb testi tagokba / Húzódik be fagyos nyoma apránként a halálnak"; s mivel nem képes az ép tagokba összpontosulni (amelyek nem szereznek többlet érzékelést), halandónak kell lennie. Az ész nem származhat a fejből vagy a lábból, hanem egy meghatározott hely jelöltetett ki számára, s egyedül csak ott létezhet -- ezt a helyet Lucretius a mellkasba helyezi. Ha a lélek a testtől elkülönítve is rendelkezne érzékelőképességgel, öt érzékének kellene lennie, ahogy a költők és a festők az Alvilágban a halottakat ábrázolják; de a testtől elválasztva nem lehet szeme vagy orra, keze, nyelve vagy füle! Ha elvágunk egy kígyót, a levágott részek tovább tekergőznek, s hasonló jelenség figyelhető meg a harckocsi-csatában is (egy nagyon római példa!); ha tehát a lelket el lehet vágni, nem lehet halhatatlan. Lucretius érvelése eredményét Epikurosz egyik aforizmájával összegzi: "Nil igitur mors est ad nos." (Semmi tehát számunkra a halál). Álljon itt végezetül a gyászolók panaszdala: "Nem lépsz már többé nyájas házad küszöbén át, jó nőd s kedves gyermekeid se szaladnak elődbe többé csókkal, csöndes örömmel töltve be kebled..." | |
| Augustus korában használtak először építőanyagnak cementet és mészkövet. Szintén Augustus hozatott első ízben Rómába a lunai (carrarai) bányákból márványt. A márvány annyira elterjedt és olyan bőven használták, hogy Augustus joggal dicsekedhetett: márványból való várost hagyott utódaira a téglából épült helyett. |
| Pillantsunk be egy kicsit a római császárok otthonaiba, a palotákba. Az előkelők fényűző házait véve alapul nem nehéz elképzelnünk, hogy a császárok milyen kéjlakokban élhettek, de konkrét adatunk mégis igen kevés van. |
| E "tudatlanság" annak köszönhető, hogy a császárok a köz javára épített fórumokkal, templomokkal, pazar fürdőkkel igyekeztek halhatatlanná, illetve népszerűvé tenni magukat, s ezért a korabeli leírások inkább ezeket emlegetik. |
| Augustus számára a városrendezés is fontos volt. nemcsak a város területét növelte, hanem a bérházak biztonságára is figyelt. A telkek jobb kihasználásának érdekében a háztulajdonosok magas, sok lakásból álló bérházakat építettek. Az régi favázas építkezés nem nyújtott elegendő biztonságot, a kellően ki nem szárított anyagban hézagok, repedések keletkeztek, és az épület gyakran beomlott. A princeps ezért szükségesnek látta, hogy a bérházak magasságát legfeljebb 70 lábban (20,72 m) állapítsa meg, tekintet nélkül az utak szélességére. | |
| A kivételek közé tartozik a hí | | | |
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
