Reformkísérletek a Római Köztársaság megmentésére
A legenda szerint Róma i.e. 753-ban alapul meg, amikor a hét dombon elhelyezkedô települések egyesülnek. Az új város államformája 510-ig királyság. A királynak van egy tanácsadó testülete, a szenátus, amelynek ekkor még nincs lényeges szerepe, csak törvényjavaslatokat terjeszthet elô, illetve ezeket bírálhatja el. A törvényhozás a népgyûlés feladata, tagjai az uralkodó osztályból, a patríciusokból (földbirtokosok, lovasság) kerülnek ki. Mivel a plebejusoknak, az elnyomottaknak, semmilyen beleszólási lehetôségük nincsen a politikába, létrehozzák a plebejus népgyûléseket, amelyeken saját elképzeléseiknek adnak hangot. Ezek jelentôsége késôbb nô, amikor a plebejusok politikai jogokhoz jutnak. Az etruszkok királysága alatt kezdôdik meg a lakosság classisokba való sorolása az emberek vagyona alapján. Ez fontos lesz, mert aszerint adóznak és katonáskodnak a rómaiak, hogy melyik classisba tartoznak. A népgyûlés is classisonként és centurionként ül össze, a plebejus népgyûlés pedig továbbra is megmarad. Tarquinius Superbus alatt meggyengül az etruszk uralom, ezért a római patríciusok 510-ben el tudják ûzni az etruszkokat, és kikiáltják az arisztokratikus köztársaságot. A köztársaság élére két consult választanak, akik az államot irányítják, összehívják a népgyûlést és a szenátust, valamint háború esetén ôk a legfôbb hadvezérek. A két consul egymást is ellenôrizheti, tisztségük egy évre szól. A végrehajtás és az igazságszolgáltatás a magistratus feladata, ennek tagjai a praestorok (bírák), az aedilisek (városfejlesztôk), a quaestorok (gazdasági irányítók) és a consulok. A törvényhozó szerv a népgyûlés. A törvényjavaslatok készítését, a népgyûlési határozatok jóváhagyását, az állami vagyon ellenôrzését és a külügyek intézését a szenátus végzi. Rendkívüli veszély esetén hat hónapra diktátort választanak, akinek a kezében minden hatalom összpontosul. Mivel patrícius uralom áll fenn, jogaik védelmére létrehozzák a censori hivatalt, ami ellenôrzi az államvagyont, összeállítja a szenátus névjegyzékét és ötévenként classisokba sorolja a lakosságot. A plebejusokat az arisztokratikus köztársaságban is kirekesztik a politikából, ezért a belpolitika meghatározó tényezôje a plebejusok és a patríciusok harca lesz. A plebejusok egyre erôteljesebben követelnek maguknak jogokat, nô a plebejus népgyûlések szerepe amelyek határozatait azonban sorra elutasítják. Ez addig fajul, hogy a plebejusok elkeseredettségükben 494-ben kivonulnak a szent hegyre, és addig maradnak ott, amíg követelésüket nem teljesítik, hogy válasszanak két (késôbb négy, illetve tíz) néptribunust, akik a plebejusok érdekeit képviselik a szenátus elôtt és a népgyûléseken, személyük szent és sérhetetlen, valamint jogukban áll megvétózni a szenátus és a népgyûlés által hozott törvényjavaslatokat. 451-ben a plebejusok követelésére a 10 decemvir évente írásba foglalja a törvényeket (tizenkét táblás törvények), határt szabva ezzel a patríciusok önkényének. Ezzel párhuzamosan folyik a környezô népek támadásainak visszaverése, majd a IV. századtól kezdôdôen Itália meghódítása. Ezért a hadsereg és ezzel együtt a plebejusok szerepe megnô, a patríciusoknak további engedményeket kell tenniük. 367-ben megszületik a Licinius-féle földtörvény, amely kimondja, hogy a meghódított területeken 500 jugerumnál (230 hold) nagyobb földet senki sem birtokolhat, de nem sikerül neki érvényt szerezni, mert a gazdagok kezén ennél jóval nagyobb birtok halmozódott fel, amirôl nem akarnak lemondani. 366-ban elérik, hogy az egyik consul plebejus lesz, 326-ban pedig eltörlik az adósrabszolgaságot. Ezt a sikeres hódító háborúk miatt tehetik meg, mert a sok hadifoglyot eladják rabszolgának, így bôségesen rendelkezésre állnak, nem kell rómaiakat rabszolgává tenni. 300-ban törvénybe iktatják, hogy a censori hivatalon kívül plebejusok bármilyen hivatalt betölthetnek, még papok is lehetnek, továbbá plebejusok házasodhatnak patríciusokkal. 287-ben eltörlik a népgyûlési határozatok szenátus általi jóváhagyását, ezáltal a népgyûlés lesz a legfontosabb szerv, ekkortól számítjuk a római polgárjog kezdetét. A plebejusok jogainak növekedésével együtt jár a társadalmi szerkezet átalakulása, létrejön a nobilitas, a gazdagok osztálya, amely áll a szenátori rendbôl (optimaták) és a lovagrendbôl, a gazdag plebejusokból. A másik osztályba a szegény szabadok tartoznak, ôk is rendelkeznek polgárjoggal. Az osztályharc is átalakul a társadalmi változásoknak megfelelôen, a szegény szabadok harcolnak a nobilitas ellen, de a nobilitason belül is vannak ellentétek a szenátori rend és a lovagrend között. A köztársaság válsága a II. században kezdôdik, ekkorra ugyanis a Római birodalom meghódította az egész Földközi-tenger medencéjét, egy óriási birodalom épült ki, amit még mindig városállami igazgatási módszerekkel kormányoznak. A tiszviselôket egy évre választják, ami nem elég egy refomprogram keresztülviteléhez. Rómának nincs állandó hadserege, a római plebejusok nem érdekeltek a tôlük távol esô területek meghódításában, a hadsereg züllik. A vagyoni különbségek növekedtével a leggazdagabbak beavatkoznak a politikába, a népgyûlés szerepe csökken. A birodalom népei is elégedetlenek, mert polgárjoggal csak a rómaiak rendelkeznek, ezért mind az italicus, mind a birodalom más népei is polgárjogot követelnek maguknak. Az italicus népek követelései azon alapszanak, hogy ugyanúgy adóznak és katonáskodnak, mint a rómaiak, ezért legyenek ôk is teljes jogú állampolgárok. Amíg a parasztok katonáskodnak, földjeiket nem tudják mûvelni, ezekre a nagybirtokosok teszik rá kezüket. A latifundiumok erôsödésének másik oka, hogy ezek a birtokok termelnek a hadseregnek, jelentôs bevételhez jutva ezáltal. A sikeres háborúk a szenátori rend megerôsödését vonják maguk után, ezért a szenátus olyan törvényt hoz, hogy politikai hivatalt elsôsorban a szenátori rend tagjai viselhetnek. Ez természetesen sérti mind a lovagrend, mind a szegény szabadok érdekeit, a társadalmi ellentétek nônek. A meggazdagodott lovagrend átveszi a gazdaság irányítását, így közvetve nyomást tud gyakorolni a szenátori rendre. A szegény szabadok további elszegényedése figyelhetô meg, gondjukon úgy próbálnak segíteni, hogy eladják szavazati jogukat (csak a rómaiak) vagy bérmunkásokká válnak a latifundiumokon, késôbb pedig beállnak a hadseregbe ahol zsoldot, szolgálati idejük letelte után pedig földet kapnak. A földnélküli szabadokat antik proletariátusnak nevezzük. A sikeres háborúk és a kalózkodás lehetôvé teszi a klasszikus rabszolgatartás kialakulását, mert a hadifoglyokat eladják rabszolgának. Ez további társadalmi ellentéteket vet fel, megindulnak a rabszolgafelkelések egy magasabb életszínvonalért. Ezek a mozgalmak majd Spartacus alatt tetôznek. Jó néhány politikus látja a válságot, és tenni is próbálnak valamit ellene, ám kísérleteik általában megbuknak a szenátus maradiságán. Az elsô ilyen politikus Tiberius Grahhus, aki 133-tól 132-ig néptribunus. Grahhus jól látja, hogy a leginkább elégedetlenek a földnélküliek, ezért felújítja a Licinius-féle földtörvényt, akinek több földje van, mint 500 jugerum, attól a többletet elkobozzák és szétosztják a földnélküliek között. Ennek a végrehajtására egy háromtagú bizottság szolgál. A szenátori rend ezellen erôteljesen tiltakozik, hiszen általában ennél jóval nagyobb földet birtokol egy-egy "szenátor". Tiberius Grahhus a következô évre is jelölteti magát néptribunusként, hogy reformjait befejezhesse, de egy utcaharcban a szenátori rend hívei megölik. 123-tól 122-ig öccse, Gallius Grahhus, az egyik néptribunus, aki a szenátori rend hatalmát akarja csökkenteni. Gallius Grahhus a lovagrendre támaszkodik, ezért, hogy ezt megnyerje magának, törvényt hoznak arról, hogy zsarolási ügyekben lovagokból felállított bíróság ítélkezik. Bátyja földprogramját folytatja, viszont már a provinciákban is oszt földet. Amíg ezügyben Karthágóban tartózkodik, egy másik, a szenátori rendhez közelálló néptribunus kedvezôbb feltételekkel földet oszt Róma környékén, ezáltal megnyerve a proletárok nagyrészét. Gallius Grahhus vesztét az itáliai szövetségeseknek ígért polgárjog okozza. A szenátus a római népet ellene hangolja, és a haza ellenségének nyilvánítják, ami azt jelenti, hogy bárki büntetés nélkül megölheti. Grahhus ezt nem vállalja, egy rabszolgájával megöleti magát. A Grahhusok reformjainak eredménye, hogy 60000 proletár földhöz jut, a lovagrend hozzákapcsolódik a politikához, a lovagrendbôl kivált néppárt pedig támogatja a reformokat, a többi reformer már a néppártra támaszkodik. A hadseregreformot Callius Marius hajtja végre 104- tôl 100-ig. A hadsereget sorozatos kudarcok érik Észak-Afrikában, Jugurtha numíbiai király elleni harcokban. Mariusnak sikerül megvernie a numíbiai csapatokat, majd a germánok meg-megújuló támadásait veri vissza sikerrel, ezért lesz öt éven át consul és imperator. Létrehozza a zsoldoshadsereget amennyiben részben proletárokból toborozza hadseregét, viszont ôk képtelenek ellátni magukat, ezért zsoldot kapnak. A zsoldosok 16, késôbb 25 évig szolgálnak a hadseregben, majd veteránként földet kapnak. Mivel kizárólag a gyôztes vezérek juttathatják földhöz katonáikat, a zsoldosnak érdekében áll a gyôzelem. A néppárt és a szenátori rend harcai megosztják a hadsereget, ez majd polgárháborúkat eredményez az I. században. 91-ben Livius Drusus az egyik néptribunus, megpróbálja a földkérdést és a polgárjog kiterjesztését az italicus népekre megvalósítani, de a szenátus ellenáll, Drusust pedig meggyilkolják. Ez vezet a szövetségesek háborújához 90- tôl 88-ig. A szövetségesek kezdetben gyôznek, és létrehozzák az Italicus államot, amelynek államszervezete a római államéhoz hasonló. A rómaiak itt is alkalmazzák a jól bevált "Divide et impera" módszerüket, polgárjoggal kecsegtetnek, akik pedig nem hajlandóak átállni, azokat fegyverrel leverik. A felszámolásban Marius is résztvesz, ezáltal erôsödik a néppárt. A háború végén, 88-ban, a polgárjogot kiterjesztik az italicus népekre. 88- ban Lucius Cornelius Felix Sullát választják consullá. Mivel a pontoszi király, VI. Mithridates, el akart szakadni a Római birodalomtól, Sulla odautazik seregével, és néhány csata után kompromisszumos békét köt VI. Mithridates-szel. Callius Marius felhasználja Sulla távollétét, és a maga pártjára állítja Rómát. Sulla Asia provinciából hazatérve seregével bevonul Rómába és megerôsíti a szenátori rend hatalmát. A római lakosság véleménye megoszlik Marius és Sulla elképzelései között, Rómában egy polgárháború indul meg, ami 82-ig tart. Sulla 83-ban újra arról értesül, hogy a néppárt kezére került Róma, ezért visszamegy Rómába, megveri a néppárt seregeit, majd véres megtorlást tart. Sulla nyilvánosan felolvassa 40 szenátor és 1600 lovag nevét, akit proscribál (törvényen kívül helyez). 82-ben diktátorrá választatja magát, célja a szenátori rend régi hatalmának visszaállítása. Korlátozza a népgyûlés törvényhozói jogát, a néptribunusoktól megvonja a vétójogot, továbbá a néptribunusok nem terjeszthetnek elô törvényt, és más tisztséget sem tölthetnek be; lovagok pedig elvesztik bírói jogukat zsarolási ügyekben. Sulla intézkedései nyomán a polgárháború befejezôdik, mert a proscriptio következtében nem marad ellenfele. 78- ban abban a hiszemben mond le a hatalomról, és tér vissza vidéki birtokára, hogy megszilárdította a köztársaságot, a valóságban azonban a válság csak mélyül. Ez abban mutatkozik, hogy a Rómától távol esô provinciákban sorozatos felkelések törnek ki, amelyeket csak nagy erôfeszítéssel tudnak a hadvezérek leverni. A válságot és a hadsereg tehetetlenségét jól mutatja még a Spartacus-féle rabszolgafelkelés 74-tôl 71- ig. Spartacus kétszer végigvonul seregével Itálián, sorra megveri az ellene küldött római seregeket, vesztét egy vihar okozza, amelyben megsemmisülnek azok a hajók, amellyel a rabszolgák szülôföldjükre szerettek volna visszatérni. A felkelést kegyetlen megtorlás követi, 6000 rabszolgát feszítenek keresztre. A felkelés valamennyire mégis sikeresnek tekinthetô, mert a rabszolgák helyzete javul, ha tudják, megválthatják magukat, és libertinusokká válhatnak. A köztársaság válságát a reformintézkedések nem oldják meg, ez vezet a polgárháborúhoz, ám Sulla sem tud mit kezdeni a válsággal. A katonaságnak fontos szerep jut a rendfenntartásban és a kormányzásban. Ezáltal nô az imperátorok jelentôsége is, és ez adja a lehetôséget Julius Caesarnak, hogy egy kézbe összpontosítson minden hatalmat, és következetesen végrehajtsa reformelképzeléseit. |