SUETONIUS

FORDÍTOTTA: KIS FERENCNÉ

A VERSBETÉTEKET FORDÍTOTTA: TERÉNYI ISTVÁN

TARTALOM

ELSŐ KÖNYV
JULIUS CAESAR
i. e. 100-44

MÁSODIK KÖNYV
AUGUSTUS OCTAVIANUS
i. e. 27 - i. sz. 14

HARMADIK KÖNYV
TIBERIUS
14-37

NEGYEDIK KÖNYV
CALIGULA
37-41

ÖTÖDIK KÖNYV
CLAUDIUS
41-54

HATODIK KÖNYV
NERO
54-68

HETEDIK KÖNYV
GALBA
68-69
OTHO
69
VITELLIUS
69

NYOLCADIK KÖNYV
VESPASIANUS
69-79
TITUS
79-81
DOMITIANUS
81-96

JULIUS CAESAR
i. e. 100-44

1. ...Tizenhat esztendős sem volt, mikor apját elvesztette; a következő évben Juppiter papjává jelölték, és elhagyván lovagrendű családból származó, de igen gazdag feleségét, Cossutiát, akit még gyermekkorában eljegyzett, feleségül vette Cinna, négyszeres consul leányát, Corneliát; tőle született leánygyermeke, Julia. Sulla, a dictator, semmiképpen sem tudta rábírni, hogy Corneliától is elváljon. Büntetésből megfosztották papi méltóságától, elvették felesége hozományát, családi örökségeit, és ráfogták, hogy Sulla ellenségeinek pártjához tartozik. El kellett tűnnie Rómából. Helyzetét a negyednapos láz is nehezítette, mégis változtatnia kellett rejtekhelyét éjszakáról éjszakára, és jó pénzért kénytelen volt megváltani magát a felkutatására küldött nyomozóktól. Rokonsága-sógorsága, a Vesta-szüzek, Mamercus Aemilius és Aurelius Cotta közbenjárására végezetül kegyelmet kapott. Annyi bizonyos, hogy Sulla, aki bizalmas barátai, jeles férfiak kérésének hosszú ideig ellenállt, végül mégis engedett kitartó ostromuknak, és - isteni sugallatra vagy más indítékból - kijelentette: teljesedjék óhajuk, ám tudják meg, hogy akinek megmentését annyira szívükön viselik, vesztét okozza egykor annak az arisztokrata pártnak, melyet ők mindannyian védelmeznek; mert Caesarban nem is egy Marius lakozik.

2. Caesar először Asiában, Marcus Thermus praetor főhadiszállásán teljesített katonai szolgálatot; parancsnoka elküldte Bithyniába, hogy hozza el a hajóhadat. Ez alkalommal soká vesztegelt Nicomedesnél; járta is a szóbeszéd, hogy a király fajtalankodásra csábította; a hírt csak megerősítette, hogy néhány nap múlva új ürüggyel ismét útra kelt Bithyniába, hogy ott egyik szabadosa és cliense számára valami tartozást kell behajtania. Később jobb hírnevet szerzett magának, sőt Mytilene ostromakor Thermus a corona civicát adományozta neki.

3. Katonáskodott - de csak rövid ideig - Servilius Isauricus alatt is Ciliciában. Mikor ugyanis hírét vette Sulla halálának, a Marcus Lepidus szervezte zavargásban reménykedve hamar visszatért Rómába. Lepidusszal azonban, noha az igen jó feltételekkel kecsegtette, mégsem lépett szövetségre, mert nem bízott a tehetségében, de a helyzet alakulásában sem, ami nem volt olyan kedvező, mint remélte.

4. Egyébként - miután a zavargás elült - zsarolás címén megvádolta Cornelius Dolabella volt consult, aki pedig már diadalmenetet is tartott; a vádlottat azonban felmentették, mire Caesar elhatározta, hogy Rhodus szigetére utazik a felé áradó gyűlölködés elől, de azért is, hogy a szónoklás leghíresebb tanítómesterének, Apollonius Molónak előadásait békében és nyugalomban hallgathassa. A téli hónapokba nyúló utazás közben, Pharmacussa sziget közelében kalózok fogságába esett, és akárhogy is méltatlankodott, egyetlen orvos és két szolga kíséretében csaknem negyven napig fogva tartották. Társait és többi szolgáját Caesar ugyanis rögtön elküldte, hogy valahonnan váltságdíjat teremtsenek elő. S amint leszámolták az ötven talentumot, a kalózok partra tették őket, Caesar pedig haladéktalanul hajóhadat szervezett, és üldözésükre indult a tengeren; kézre kerítette őket, majd, amint fogságában annak idején tréfásan fenyegetőzött, kivégeztette a kalózokat. Mithridates ezalatt a szomszédos területeket dúlta fel. Caesar nem akart a szövetségesek megpróbáltatása idején tétlenkedni, s Rhodusról áthajózott Asiába, kisegítő csapatokat szervezett, elűzte a király helytartóját a provinciából, s az ingadozó, bizonytalankodó városokat megtartotta Róma fennhatósága alatt.

5. Katonai tribunusként - ez volt első tisztsége, melyet Rómába visszatérve népszavazás útján elnyert - lelkesen támogatott minden törekvést a Sulla által megnyirbált tribunusi hatalom helyreállítására. Még felesége bátyjának, L. Cinnának, és másoknak is, akik vele együtt a zavargások idején Lepidus pártjára álltak ugyan, de a consul megöletése után Sertoriushoz menekültek, a Plotius-féle törvényjavaslat alapján engedélyt szerzett, hogy Rómába visszatérhessenek - ebben az ügyben beszédet is mondott a népgyűlésen.

6. Quaestor volt, midőn a fórumi szószéken elmondta a szokásos halottdicsérő beszédet Juliáról, elhunyt nagynénjéről, valamint feleségéről, Corneliáról. Nagynénje dicséretében így emlékezik meg az idős hölgy és tulajdon apja családfájának két ágáról: "Julia néném nemzetsége anyai ágon királyoktól származik, apai ágon a halhatatlan istenekkel rokon. A Marcius Rexek ugyanis Ancus Marciustól származnak - anyám is ezt a nevet viselte; a Juliusok pedig Venustól, s a mi családunk ezek nemzetségéből való. Megvan hát ebben a nemzetségben a leghatalmasabb emberek, a királyok feddhetetlensége és a királyokat is hatalmukban tartó istenek szentsége."

Cornelia halála után feleségül vette Pompeiát, Q. Pompeius leányát, L. Sulla unokáját; később azonban elvált tőle, mert az asszonyt házasságtöréssel gyanúsították; Publius Clodius ugyanis egy nyilvános vallási szertartás idején női ruhában behatolt hozzá; ezért a senatus szentségtörés címén vizsgálatot is indított a férfi ellen.

7. Quaestorként Külső-Hispaniát kapta tartományul. A praetor rendeletéből igazságszolgáltatási körútján Gadesbe érkezvén, Hercules temploma mellett megpillantotta Nagy Sándor szobrát és feljajdult, mondván, hogy unja már a semmittevést, hogy még nem vitt véghez nevezetes tettet, holott Nagy Sándor az ő korában már leigázta a földkerekséget; nyomban kierőszakolta elbocsáttatását, hogy visszatérhessen Rómába, és mielőbb minden kedvező alkalmat megragadhasson nagy tettek végrehajtásához. Másnap éjjel megzavarta őt egy álom (azt álmodta ugyanis, hogy tulajdon anyján erőszakot tett); az álomfejtők felcsigázták reménységét, mert látomását úgy magyarázták, hogy a világuralom jövendöltetett meg neki, hiszen álmában meggyalázott anyja nem más, mint a föld, mindnyájunk édesanyja.

8. Így hát idő előtt elhagyván Hispaniát, ellátogatott a latin tartományokba, melyek nagy harcot vívtak a római polgárjog elnyeréséért; Caesar bizonyára merész vállalkozásra ösztönözhette volna a provinciák lakóit, ha a consulok - éppen ezért - vissza nem tartják egy időre a Cilicia ellen toborzott legiókat. De Caesar Rómában rövidesen nagyobb tettek végrehajtásába kezdett.

9. Nem sokkal aedilisi hivatalának elfoglalása előtt meggyanúsították ugyanis, hogy Marcus Crassus volt consullal, továbbá Publius Sullával és L. Autroniusszal - mindkettőt elítélték consullá jelöltetésük után vesztegetésért - összeesküvést szőtt. Elhatározták, hogy a következő év elején megtámadják a senatust, és megölik azokat a senatorokat, kiknek személyében megegyeztek; Crassus átveszi a hatalmat, s mint dictator kinevezi Caesart a lovasság parancsnokává, s ha majd tetszésük szerint megváltoztatták az alkotmányt, ismét consuli rangra emelik Publius Sullát és L. Autroniust. Erről az összeesküvésről Tanusius Geminus is megemlékezik történelmi művében, Marcus Bibulus is Rendeleteiben, az idősebb C. Curio pedig beszédeiben. Mintha erre utalna Cicero is Axiushoz írott levelében, mondván, hogy Caesar már consulsága idején megerősítette egyeduralmát, hiszen arra törekedett mint aedilis is. Tanusius hozzáfűzi még, hogy Crassus - megbánásból-e vagy félelemből - nem jelent meg a kijelölt napon a gyilkosság végrehajtására, így aztán Caesar nem adta meg a jelt, melyet megegyezésük értelmében adnia kellett volna: márpedig abban állapodtak meg, mondja Curio, hogy Caesar ledobja togáját a válláról. Ugyanez a Curio s vele együtt M. Actorius Naso arról tudósít, hogy Caesar titkos szövetségben állt még az ifjú Gnaeus Pisóval is, akinek soron kívül juttatták tartományul Külső-Hispaniát, mert ráterelődött a gyanú, hogy ő is tagja a római összeesküvésnek; abban állapodtak meg egymással, hogy egyazon időpontban Piso a határon túl, Caesar Rómában szervez forradalmi felkelést az ambronusok és transpadanusok támogatásával. Közös tervüket Piso halála hiúsította meg.

10. Aedilisi tisztsége idején nemcsak a Forumot, a Comitiumot és a basilicákat, hanem a Capitoliumot is ideiglenesen felépített oszlopcsarnokokkal ékesítette; ezek más célt nem is szolgáltak, mint hogy a felhalmozott rengeteg holmi között fényűzési tárgyainak egy csekély részét is bemutassa. Állatviadalokat és nyilvános játékokat nemcsak consultársával együtt rendezett, hanem különállóan is, ez volt az oka, hogy a közösen viselt költségekért is egyedül őt emlegették hálával; hivatali társa, Marcus Bibulus, nem is titkolta, hogy úgy járt ő, mint Pollux: miként az ikerpár templomát a Forumon mindenki csak Castor templomának hívja, úgy kettejük közös bőkezűségét is egyedül Caesarénak tekintik. Ráadásul Caesar gladiatori játékot is rendezett, igaz, hogy kevesebb vívópárral, mint tervezte; a mindenfelől felvásárolt hatalmas rabszolgahad ugyanis rémületet keltett ellenfelei körében, ezért rendeletileg megállapították a gladiatorok számát, aminél több rabszolga-gladiatort senki sem tarthatott Rómában.

11. A nép kegyét megnyervén, néhány tribunus segítségével megkísérelte, hogy néphatározat útján Egyiptomot jelöltesse ki magának provinciául; a rendkívüli parancsnoki tisztség megszerzésére jó alkalom nyílt, mert az alexandriaiak elűzték királyukat, akit a senatus "szövetséges és barát" címmel tüntetett ki. Ezt az ügyet általában mindenki rosszallotta. A javaslatot már az arisztokrata párt ellenzése miatt sem sikerült elfogadtatni. Erre Caesar, hogy az arisztokraták tekintélyét viszonzásképpen mindenáron csorbítsa, visszaállíttatta Caius Mariusnak a Jugurtha-féle háborúból meg a cimberek és teutonok ellen viselt hadjárataiból származó diadaljelvényeit, melyeket Sulla csak nemrégiben távolíttatott el; kiterjesztette továbbá az orgyilkossági perek vizsgálati eljárásait olyan személyekre is, akik a Sulla-féle proscriptiók idején vérdíjat vettek fel római polgárok meggyilkolásáért az államkincstártól, holott a Cornelius-féle törvények ezeknek az embereknek kivételes helyzetet biztosítottak.

12. Felbérelt továbbá valakit, hogy vádolja meg hazaárulással G. Rabiriust, pedig a senatus kiváltképpen az ő segítségével fékezte meg jó néhány évvel azelőtt Lucius Saturninust, a lázadó tribunust; a sors szeszélye éppen Caesart jelölte ki a vádlott bírájául, s ő oly szenvedélyesen ítélkezett, hogy a néphez fellebbező G. Rabiriusnak leginkább a bíró kérlelhetetlensége vált hasznára.

13. Minthogy a provincia megszerzésének terve füstbe ment, a pontifex maximus tisztségét akarta mindenáron elnyerni, méghozzá pazarlóan szórva pénzét vesztegetésre; mikor reggel elindult a választási gyűlésre, s számot vetett adóssága összegével, azt mondta anyjának, aki búcsúzóul megcsókolta, hogy vagy főpapként tér haza, vagy sehogy. És valóban, két tekintélyes, nagy vetélytársát, akik mind korra, mind rangra jócskán fölötte álltak, oly módon győzte le, hogy ellenfelei tribusaiból egymaga több szavazatot kapott, mint két vetélytársa az összes tribusokból együttvéve.

14. Praetorrá választása után, mikor a Catilina-féle összeesküvés leleplezésekor az egész senatus halálbüntetést követelt a bűnrészesek fejére, egyedül ő javasolta, hogy különítsék el a bűnösöket egyenként, különböző tartományi fővárosokban, ott tartsák őket őrizetben, és kobozzák el vagyonukat. Sőt, a szigorúbb rendszabályokat követelő senatorokat ugyancsak megrémítette, újra meg újra rámutatva, mennyire meggyűlöli majd őket a római nép; ezért Decimus Silanus, a következő évre kinevezett consul, minthogy csakis megszégyenüléssel vonhatta vissza szavazatát, nem restellte azt magyarázattal enyhítve megmásítani - mintha az emberek keményebben értelmezték volna szavait, mint amilyennek ő szánta. És bizonyára érvényesült volna Caesar akarata - hiszen sok embert, többek között Cicero consul öccsét is megnyerte magának -, ha Marcus Cato beszéde az ingadozó senatori rendet véleményében meg nem erősíti. De Caesar csak akadályozta az ügyet továbbra is. Végül egy csapat római lovag, aki fegyveres őrségként a senatusi üléstermet körülvette, a véleményéhez szenvedélyesen ragaszkodó Caesart halállal fenyegette; még kardot is rántottak, úgyhogy a mellette ülő senatorok mind elhúzódtak tőle, és néhányan alig-alig tudták őt testükkel vagy togájukkal fedezve megvédelmezni. Ekkor annyira megrémült, hogy nemcsak engedett álláspontjából, hanem az év hátralevő heteiben nem is mutatkozott többé a senatus-üléseken.

15. Praetori hivatalába lépése első napján javasolta, hogy a Capitolium újjáépítése ügyében a nép színe előtt vonják felelősségre Quintus Catulust, s egyúttal bízzák másra ezt a feladatot; minthogy azonban az arisztokrata párt összefogásával szemben nem érezte magát elég erősnek - látta is őket, amint nyomban az új consulok beiktatása után nagy számban és makacs ellenállásra készen hazafelé mentek -, visszavonta ezt a javaslatát.

16. Egyébként elszánt támogatója és védelmezője volt Caecilius Metellus néptribunusnak, mikor az hivatali tiszttársai tiltakozásával szemben forradalmi törvényjavaslatot terjesztett elő, végül is senatusi határozattal mindkettőjüket felmentették hivatalos megbízatásuk alól. De még ezek után is volt bátorsága hivatalában maradni és bíráskodni, s csak mikor tudomására jutott, hogy fegyveres erőszakkal készülnek tevékenysége félbeszakítására, bocsátotta el lictorait, vetette le bíborszegélyű togáját, és menekült haza lakásába, hogy a megváltozott körülmények parancsa szerint visszavonuljon a közügyektől. Még a tömeget is lecsendesítette, mikor az két nappal később nagy zajongással támogatást ígért neki hivatala visszaszerzéséhez. Nem ezt várták volna tőle, és a senatus, mely éppen a csoportosulás miatt nagy sietve összeült, legtekintélyesebb tagjai útján mondott neki köszönetet, a Curiába idézte, és elismerő szavak kíséretében, az előbbi határozatot érvénytelenítve, újra hivatalába iktatta Caesart.

17. Csakhamar újból veszedelmes helyzetbe került; Novius Niger quaestor előtt Lucius Vettius Judex, a senatus előtt pedig Quintus Curius, az összeesküvők terveinek első leleplezője - aki szolgálataiért az államtól pénzjutalmat is kapott -, azt állította róla, hogy Catilina társai közé tartozik. Curius azt mondta, Catilinától tudja a dolgot, Vettius még azt is megígérte, hogy bemutatja a kézírásos levelet, melyet Caesar Catilinához intézett. Ezt már nem tűrhette Caesar, és erélyesen hivatkozott Cicero tanúvallomására, mely szerint önként adott át neki néhány adatot az összeesküvésről; el is érte, hogy Curiust nem jutalmazták meg; Vettiust pedig, miután ingóságait Caesar lefoglaltatta és elárvereztette, a népgyűlésen jól elverték, majdhogy ízekre nem tépték a szószék tövében, végül börtönbe zárták. Hasonlóképpen járt Novius, a quaestor is, amiért megengedte, hogy magasabb hivatali állású személy ellen panaszt tegyenek nála.

18. Mikor hivatalos éve praetori tisztségében lejárt, és sorshúzás útján Külső-Hispania jutott neki tartományul, hitelezői nem akarták elengedni, de ő kezesek útján elhárította őket, és szokással-jogrenddel ellenkezve elutazott, mielőtt még a szükséges utasításokat megkapta volna a tartomány igazgatására; talán valami készülő peres eljárástól félt, vagy szövetségeseinek óhajtott szorongattatásukban mielőbb segítségére sietni. Helyreállítván a rendet a provinciában, hasonló sietséggel, utódját be sem várva távozott onnan is, hogy megtartsa diadalmenetét, és consulságra pályázzék. Minthogy azonban a választások időpontját már kitűzték, jelentkezését csak úgy vehették figyelembe, ha magánemberként érkezik a városba; de mert törekvését, hogy kivonja magát az érvényes törvények rendelkezései alól, sokan ellenezték, kénytelen-kelletlen lemondott a diadalmenetről, hogy a pályázók sorából ki ne zárják.

19. Két vetélytársa volt, Lucius Lucceius és Marcus Bibulus. Minthogy Lucceiusnak tekintélye kevés, pénze azonban sok volt, egyezséget kötött vele, hogy a maga vagyonából, de kettőjük nevében pénzt ígérjen a választók egyes osztályainak. Mikor ez a dolog kitudódott, az arisztokraták nagyon megijedtek; attól tartottak, hogy ily tökéletesen egyetértő társ oldalán Caesar a legmagasabb tisztségben semmitől sem riad majd vissza. Rábírták hát Bibulust, ígérjen ő is ugyanakkora összeget, mint a másik jelölt, sőt, többen pénzt is adtak neki erre a célra, és még maga Cato sem vonta kétségbe, hogy az effajta vesztegetés a haza üdvét szolgálja.

Tehát Bibulusszal együtt választották consullá. És most az előkelők, ugyancsak félelemből, mindent elkövettek, hogy az újonnan választott consulokra olyan jelentéktelen tartományokat bízzanak, ahol csupán erdőségre és hegyi legelőkre kell gondot viselniük. Caesart ez a valóban nagy igazságtalanság késztette arra, hogy mindenféle szolgálattal megnyerje magának Gnaeus Pompeiust, akit igen sértett, hogy bár legyőzte Mithridates királyt, a senatorok csak vonakodva hagyták jóvá intézkedéseit. Caesar kibékítette Pompeiusszal Marcus Crassust is, aki pedig nagy viszálykodásban viselt közös consulságuk óta régi ellensége volt; szövetkezett mind a kettővel, hogy Rómában semmi ne történhessék, amit hármuk közül akár egy is nem akarna.

20. Hivatalba lépése után elsőként Caesar hozott rendeletet, hogy minden ügyet, melyet akár a senatusban, akár a nép színe előtt tárgyalnak, írásba foglalva tegyenek közzé. Életre keltette továbbá azt az ősi szokást, hogy amely hónapban nem gyakorolja a hatalmat, előtte egy törvényszolga járjon, a lictorok pedig mögötte. Mikor a földosztásról szóló törvényjavaslatát előterjesztette, consultársát, aki a javaslat ellen foglalt állást, fegyverrel űzte el a Forumról; az másnap a senatus előtt panaszt emelt, de nem akadt senki, aki effajta erőszakoskodás miatt szót emelni vagy akár csak véleményt nyilvánítani merészelt volna - holott ezt máskor sokkal kisebb jelentőségű dolgokban is megtették. Bibulus ettől annyira elkeseredett, hogy míg hivatali ideje le nem telt, otthonában tartózkodott, és csak írásban jelentette tiltakozását.

Attól fogva Caesar minden államügyet egyedül, a maga feje szerint intézett, és némely tréfacsináló, ha játékos kedvében tanúként aláírt valamit, az időpontot nem Caesar és Bibulus consulságának évével jelölte, hanem úgy, hogy "kelt Julius és Caesar consulsága alatt", vagyis kétszeresen, melléknevén és családi nevén is, egyedül őt nevezték meg. Nemsokára aztán széltében-hosszában ezt a kis verset idézgették:

Nem Bibulus, Caesar volt minden tettnek a lelke:
Semmit nem tett az consuli éve alatt.

A Campus Stellatust, melyet őseink ünnepélyesen állami birtoknak nyilvánítottak, továbbá a campaniai szántóföldeket, melyeket az államnak fizetendő haszonbér ellenében a tulajdonosok birtokában meghagytak, sorshúzás mellőzésével osztotta fel húszezer három- vagy többgyermekes család között. Könnyített a bérlőkön, mikor a bérleti díj leszállítását kérték, elengedte nekik az összeg egyharmadát, de a nyilvánosság előtt megintette őket, hogy a bérlet megújításakor ne tegyenek többé ilyen szerénytelen ajánlatot. Más-más oldalról felmerült igényeket is kielégített, senki sem mondott neki ellent; ha valaki mégis tiltakozni próbált, arra ráijesztett. Marcus Catót, aki felszólalt ellene, lictorral vezettette ki a teremből, és börtönbe záratta. Lucius Lucullust, mert valahogy nyegle hangon feleselt vele, úgy megfélemlítette egy rágalmazási üggyel, hogy térden állva kért bocsánatot. Mikor Cicero egyik törvényszéki beszédében a közállapotok miatt siránkozott, Caesar a szónok halálos ellenségét, Publius Clodiust, aki már régóta hiába kísérletezett, hogy a patriciusi rendből a plebeiusok sorába kerüljön, még aznap délután, három óra körül átsegítette a plebeiusi rendbe. Később mindenféle vesztegetéssel rábírta Vettiust, hogy tegyen vallomást az ellenpárt tagjai ellen, hogy őt Pompeius meggyilkolására biztatták; Vettiust fel is vezették a szószékre, s elkezdte az előre megállapított nevek felsorolását; mikor azonban egyik-másik név említése hatástalannak és rosszindulatú gyanúsításnak bizonyult, Caesar úgy megrettent a meggondolatlan terv sikerétől, hogy állítólag méreggel tétette el láb alól a feljelentőt.

21. Ez idő tájt vette feleségül Calpurniát, a consuli tisztségben utódjául kiszemelt L. Piso leányát; Juliát, tulajdon leányát pedig Gnaeus Pompeiushoz adta feleségül, de előbb felbontatta eljegyzését Servilius Caepióval, pedig az jelentős segítséget nyújtott neki nemrégiben, mikor Bibulus ellen harcolt. Az új rokoni kapcsolatok létrejötte óta, ahogy régebben Crassust, most mindig Pompeiust szólította fel elsőnek a senatus ülésén, hogy mondja el véleményét; márpedig szokás szerint a véleménykérésnek az a sorrendje marad meg egész évben, melyet a consul január elsején elkezdett.

22. Most tehát apósa és veje támogatásával az összes tartományok közül a legelőnyösebbet, Galliát választotta magának, mert fekvése és egyéb viszonyai miatt alkalmasnak látta dicső tettek véghezvitelére. Kezdetben ugyan a Vatinius-féle törvény alapján csak az Alpokon inneni Galliát és Illyriát kapta meg, később az Alpokon túli, ún. "nagyhajú" Galliát is. A senatorok attól tartottak, ha ők megtagadják is tőle, majd megadja neki a nép. Caesarnak úgy fejébe szállt a dicsőség, hogy nem tudta magát türtőztetni, és néhány nap múlva az egész tanácsülés előtt kérkedve kijelentette, hogy hiába ellenkeztek, hiába jajgattak ellenfelei, csak elérte, amire vágyott, s ezentúl a fején táncol ő majd mindenkinek; aztán mikor erre valaki gúnyosan megjegyezte, hogy asszony legyen a talpán, akinek ilyesmi egykönnyen sikerül, Caesar mintegy elértve a célzást, így válaszolt: "Syriában is egy Semiramis uralkodott, Asia nagy részét meg az Amazonok tartották egykor hatalmukban."

23. Mikor consuli megbízatása lejárt, a két praetor, Gaius Memmius és Lucius Domitius, rendkívüli vizsgálatot követelt ellene elmúlt évi hivatali ténykedései miatt. Caesar kérte a senatustól a vizsgálat lefolytatását, de miután a senatus nem látott neki a dolognak, és három napot hiábavaló szócsépléssel töltött, elutazott tartományába; erre quaestorát különféle vétségek címén nyomban perbe fogták. Majd Lucius Antistius néptribunus őt magát idézte törvény elé, de Caesar a tribunusok testületéhez fellebbezett, és elérte, hogy amíg szolgálati ügyben Rómától távol van, nem emelhetnek vádat ellene. Biztonsági okokból tehát mindenáron le kellett köteleznie a mindenkori tisztségviselőket, ennélfogva a hivatalra pályázók közül csak olyanokat támogatott és engedett tisztséghez jutni, akik megígérték neki, hogy távollétében is megvédik. Nem is habozott, hogy erről bárkitől esküt vagy írásbeli nyilatkozatot vegyen.

24. De mikor Lucius Domitius, a consuljelölt, nyíltan fenyegetőzni kezdett, hogy amit praetorként nem tudott keresztülvinni, majd megteszi consuli minőségében és megfosztja hadseregétől, Caesar tartománya egyik városába, Lucába kérette Crassust és Pompeiust, és rábírta őket, hogy Domitius consulságának meghiúsítása érdekében pályázzanak másodszor is a consuli tisztségre, neki pedig további öt évre hosszabbítsák meg főparancsnoki megbízatását. Ebben bízva, az államköltségen szervezett legiókhoz más, a maga pénzén állított csapatokat is hozzácsatolt, sőt, egyet még az Alpokon túli gallok közül is toborzott; a csapatnak gall neve is volt (Alaudának vagyis pacsirtának hívták), Caesar római módra képezte ki és fegyverezte fel, majd a legio egész legénységének megadta a római polgárjogot. Ezután már semmiféle háborús alkalmat el nem szalasztott, még ha igazságtalan és veszedelmes volt is. Olykor szövetségeseket támadott meg, olykor ellenséges és vad népeket. Végül a senatus elhatározta, hogy bizottságot küld ki a galliai helyzet megvizsgálására. Volt, aki úgy vélte, Caesart ki kell szolgáltatni az ellenségnek. Minthogy azonban vállalkozásai mindig szerencsével jártak, mindenki másnál gyakrabban és hosszabb ideig tarthatott hálaadó ünnepeket.

25. Kilenc év alatt, míg a főhatalmat kézben tartotta, körülbelül ezek voltak főbb tettei: Egész Galliát - az erdős Pyrenaeusok, az Alpok és a Gebenna hegység, valamint a Rhenus és Rhodanus határolta hárommillió-hétszázezer római lépésnyi területet - a szövetséges és nagy érdemekben bővelkedő államok kivételével - római provinciává tette, és negyvenmillió sestertius évi adót vetett ki rá; ő volt az első római, aki hidat veretett a Rhenuson, úgy intézett támadást a folyó túlsó partján élő germánok ellen, és súlyos vereségeket mért rájuk; megtámadta az addig ismeretlen britannusokat is, és legyőzvén őket, pénzt és túszokat csikart ki tőlük; ennyi eredményes vállalkozása között mindössze háromszor szenvedett kudarcot, nem többször: Britanniában a nagy vihar kis híján elpusztította hajóhadát, Galliában Gergovia mellett szétszórták egyik legióját, germán területen pedig tőrbe csalták és meggyilkolták két legatusát, Tituriust és Aurunculeiust.

26. Ez idő tájt vesztette el sorban egymás után az anyját, a leányát és nem sokkal később az unokáját is. Időközben Publius Clodius megöletése miatt fölbolydult Róma, s ezért a senatus úgy határozott, hogy Gnaeus Pompeius személyében csak egy consult választanak. Caesar erre megegyezett a néptribunusokkal, akik őt Pompeius consultársául kívánták jelölni, jobb, ha azt terjesztik jóváhagyásra a nép elé, hogy fővezéri megbízatásának közeli lejártával Rómától távol is pályázhasson másodszor a consulságra, és ne kelljen ezért alkalmatlan időben, a háború befejezése előtt tartományából visszatérnie. Alighogy ezt elérte, máris magasabb célok felé tört, és telve jó reménnyel, egyetlen alkalmat sem mulasztott el arra, hogy bőkezűség vagy egyéb szívesség árán, hivatalos minőségében vagy magánvagyona révén mindenkit megnyerjen magának. Zsákmányrészesedéséből hozzáfogott egy forum felépítéséhez, annak csak a telke több mint százmillió sestertiusba került. A népnek leánya emlékére olyan látványosságot és lakomát ígért, amilyet még előtte senki. És mert az ünnepséget igen nagy várakozás előzte meg, noha az előkészítő munkát előzőleg mészárosokra bízta, végül mégis a maga cselédségével végeztette el. Megbízást adott, hogy ismert gladiatorokat, bárhol küzdjenek is ellenséges érzületű nézők előtt, erőszakkal raboljanak el és őrizzenek meg az ő számára. A kardvívókat nem vívóteremben, nem vívómesterek útján képeztette ki, hanem római lovagok házában; amint leveleiből kitűnik, a kardforgatás művészetében jártas senatorokat is megkérte, vállalják el egyik-másik gladiator betanítását, és adjanak neki gyakorlat közben is útmutatást. A legiók zsoldját egyszer s mindenkorra megduplázta. Gabonát osztott nekik, valahányszor bőséges készletek álltak rendelkezésre, méghozzá az engedélyezett mértéken felül, és időnként zsákmányolt rabszolgával is megajándékozta minden egyes emberét.

27. Aztán, hogy rokoni és baráti kapcsolatait Pompeiusszal megújítsa, feleségül kínálta neki testvérhúga unokáját, Octaviát, aki előzőleg Caius Marcellushoz ment férjhez, maga pedig megkérte Pompeius lányának a kezét, holott azt már Faustus Sullának szánták. Nemcsak Pompeius egész környezetét, s a senatus nagy részét nyerte meg magának kamatmentes vagy igen csekély kamatot hozó kölcsönökkel, hanem bőkezűen megajándékozott egyéb rendekhez tartozó különféle embereket is, akik meghívásra, de hívatlanul is felkeresték; adott ajándékot felszabadítottaknak, sőt egyes személyek kedves rabszolgáinak is, aszerint, hogy milyen közel álltak patrónusaik vagy gazdáik szívéhez. Akkoriban ő volt a perbe fogott, az eladósodott emberek, a tékozló ifjúság egyetlen és készséges segítője, hacsak egyiknek-másiknak bűne, adóssága vagy fényűző életmódja meg nem haladta azt a mértéket, amelynél még egymaga kisegíthette volna őket a bajból; az ilyeneknek nyíltan megmondta: polgárháború kellene - csak az segíthet rajtuk.

28. Nem kevesebb buzgalommal kereste a királyok, provinciák kedvét a földkerekségen mindenütt; némelyeknek ezrével adott ajándékba foglyokat, másoknak a senatus és a nép felhatalmazása nélkül segítő csapatokat küldött, amennyit s ahová csak kívánták; Italia, a két Gallia s a két Hispania, de még Asia és Görögország legnagyobb városait is remek épületekkel ékesítette. Végül általános megdöbbenést keltett, és az emberek csak kérdezgették egymástól, hová is vezet mindez; ekkor M. Claudius Marcellus consul rendeletben közhírré tette, hogy igen fontos államügyben javaslatot kíván a senatus elé terjeszteni. Javasolta, hogy Caesar helyére még hivatalos ideje lejárta előtt utódot jelöljenek, hiszen a béke már úgyis helyreállt; kötelezzék Caesart, hogy győzelmes hadseregét bocsássa el; továbbá hogy távollétében ne vehessen részt a választásokon, mivel Pompeius annak idején nem a nép egyetértésével érvénytelenítette a kedvéért a törvényt. (Az történt ugyanis, hogy Pompeius a tisztviselők jogáról szóló törvény egyik fejezetében, mely a távollevőket kizárja a tisztségekre pályázók sorából, Caesarral sem tett kivételt, mert egyszerűen megfeledkezett róla; csak később javította ki ezt a hibát, mikor a törvény szövegét már ércbe vésve a kincstárban elhelyezték.) Marcellus nem elégedett meg annyival, hogy Caesart tartományaitól és e kiváltságától megfossza, hanem javasolta még, hogy a colonusoktól, akiket a Vatinius-féle törvény alapján Novum Comumban letelepített, vonják meg a római polgárjogot, mert azt Caesar csak vesztegetés céljából és a törvényes rendelkezéseken túlmenő mértékben adta meg nekik.

29. Caesar ezen igen felindult, és úgy vélekedett - amint fültanúk elmondják -, hogy nehezebb őt, az állam első emberét az első helyről a másodikra, mint a másodikról az utolsóra leszorítani, és részint a tribunusok közbelépésére, részint a másik consul, Servius Sulpicius segítsége révén, minden erővel ellenállt. Még a következő évben, Caius Marcellus consulsága idején - aki hivatalában unokabátyját, Marcust követte és annak kezdeményezéseit is átvette - Caesar hatalmas pénzáldozattal megszerezte magának védelmezőül Marcellus consultársát, Aemilius Paulust és Gaius Curiót, a legerőszakosabb tribunust. De látva, milyen elszántan folyik a harc ellene, s hogy a jövő évre kijelölt consulok az ellenpárt emberei, levélben fordult a senatushoz, és kérte, ne vegyék el tőle népadta kiváltságát, vagy pedig hívják vissza hadseregüktől a többi fővezért is. Általában úgy vélik, Caesar abban bízott, hogy könnyebben összehívja, amikor csak kedve tartja, veteránjait, mint Pompeius a maga újoncait. Közben ellenfeleivel is azon egyezkedett, hogy lemond nyolc legiójáról, továbbá az Alpokon túli Galliáról, ha consullá választásáig meghagynak neki két legiót s hozzá még egy provinciát az Alpokon innen, vagy akár csak egy legiót és Illyriát.

30. De miután a senatus megtagadta kérését, ellenfelei pedig nem akartak vele semmiféle politikai egyezséget kötni, az Alpokon inneni Galliába ment; ott igazságszolgáltatási körútjának befejezése után megállapodott Ravennában, és elhatározta, hogy háborúval áll bosszút, ha a senatus az érdekében fellépő tribunusok ellen szigorúbb rendszabályokat alkalmaz.

Ezt használta fel később ürügynek a polgárháborúra: de feltehető, hogy más oka volt. Gnaeus Pompeius el-elmondogatta: Caesar látva, hogy sem a megkezdett nagy építkezéseket befejezni nem tudja, sem a népnek a hazatéréséhez fűzött reményeit magánvagyonából valóra nem válthatja, szeretett volna mindent felforgatni és zavart kelteni. Mások azt állítják, félt, hogy számot kell adnia az első consulsága idején a jóslatok, a törvény, a tribunusok tiltakozása ellenére véghezvitt minden cselekedetéről - hiszen M. Cato újra meg újra esküszóval erősítgette, hogy bíróság elé állítja, mihelyt hadseregét elbocsátotta. Félt azért is, mert széltében-hosszában beszélték, mihelyt magánemberként hazatér, Milo példájára fegyveresektől körülvett bíróság előtt kell majd védekeznie. Még hihetőbbé teszi a dolgot Asinius Pollio, azt állítván, hogy mikor Caesar meglátta a pharsalusi csatamezőn elesett ellenséges katonák szétszórt tetemeit, szó szerint ezt mondta: "Ezt ők akarták: annyi kiváló tett véghezvitele után engem, Caius Caesart is elítéltek volna, ha a hadsereghez nem fordulok segítségért." Mások viszont úgy vélik, minthogy erősen hozzászokott a katonai parancsnoksághoz, s felmérte mind a maga, mind ellenségei erejét, élt a kedvező alkalommal, hogy magához ragadja az uralkodói hatalmat, melyre kora ifjúsága óta annyira vágyott. Úgy látszik, hasonlóképpen vélekedett Cicero is, aki "A kötelességekről" című műve harmadik könyvében azt írja, hogy Caesar állandóan Euripides verssorait idézgette, melyeket maga így fordított le latinra:

31. Mikor tehát jelentették, hogy hiába volt a tribunusok tiltakozása - titkon maguk is elmenekültek Rómából -, hogy gyanút ne keltsen, előreküldte cohorsait, maga pedig ugyanez okból nemcsak hogy megjelent egy nyilvános színházi előadáson, hanem ott gondosan meg is vizsgálta egy építendő gladiator-iskola tervrajzát, továbbá szokása szerint részt vett még egy népes lakomán is. Napnyugtával aztán öszvéreket hozatott a szomszédos malomból, befogatta őket, és nagy titokban, szerény kísérettel útnak indult; minthogy azonban a fáklyákat kioltotta, letévedt az útról, és sokáig bolyongott, míg végre hajnaltájban vezetőre akadt, s a legnehezebben járható ösvényen gyalogolt tovább; utolérve csapatait a Rubico folyónál, tartománya határán rövid pihenőt tartott, s jól meggondolva, mire vállalkozott, ezekkel a szavakkal fordult környezetéhez:

"Most még - mondta - visszafordulhatunk; mert ha ezen a hidacskán átmegyünk, azután már mindent a fegyverek döntenek el."

32. Miközben így fontolgatta a dolgot, jelenséget látott. Hirtelen egy igen magas, szép termetű ember jelent meg előtte, aki nádsípot fújva a közeli sziklán üldögélt; nemcsak pásztorok gyűltek köré, hogy meghallgassák, hanem elhagyván soraikat, katonák is, kürtösök is; az óriás egyik kürtös kezéből kiragadta a tubát, leugrott egyenesen a folyópartra, és hatalmas erővel indulót fújva a támadásra, a túlsó part felé tartott. Akkor azt mondta Caesar:

"Menjünk hát, amerre az istenek jeladása és ellenségeim igazságtalansága vezérel. A kocka el van vetve."

33. Így átvezetve seregét a folyón, gyűlést hívott egybe, melyen a hozzá menekült tribunusok is részt vettek, ő pedig ruháját mellén megszaggatva, sírva kérte katonái támogatását. Egyesek úgy mondják, hogy a lovagi rend tagjait megillető vagyont is ígért minden katonájának: ez azonban tévedés. Szónoklata, buzdító szavai közben ugyanis bal keze ujját felemelve többször fogadkozott, hogy mindenkit kielégít, aki segít neki méltóságát megvédeni, sőt, még ujjáról a gyűrűt is szívesen átengedi nekik; a hátsó sorokban a katonák inkább csak látták, mint hallották a szónokot, s azt hitték, hogy Caesar azt mondja, amire kézmozdulatából ítélve következtettek. Szállt a hír, hogy Caesar arany lovaggyűrűt és négyszázezer sestertiust ígért minden katonájának.

34. Ettől fogva sorjában a következő tetteket vitte véghez: elfoglalta Picenumot, Umbriát, Etruriát, sebtében kinevezett utódját, Lucius Domitiust pedig, aki mint vezér Corfiniumot megszállva tartotta, megadásra kényszerítette és elbocsátotta; ezután a Felsőadriai-tenger partján Brundisiumba igyekezett - oda menekült Pompeius meg a két consul is, hogy mielőbb átkelhessenek Görögországba. Caesar sokáig iparkodott megakadályozni, hogy útra keljenek, de hiába; így aztán bevonult Rómába, felszólította a senatorokat, hogy a haza nevében segítsék meg, majd megtámadta Pompeius legerősebb csapatait, melyek M. Petreius, L. Afranius és M. Varro vezérlete alatt Hispaniában állomásoztak; övéinek kijelentette, hogy előbb a vezér nélküli hadsereg ellen indul, s csak ha majd visszatér, akkor vonul a sereg nélküli vezér ellen. És noha Massilia ostroma elhúzódott, hiszen a város bezárta előtte kapuit, és a hiányos élelmiszerellátás is erősen késleltette, hamarosan mégis győzelmet aratott.

35. Innen visszatért Rómába, majd átkelt Macedoniába, és ott négy hónapig tartó ostrom után a pharsalusi csatában végleges győzelmet aratott Pompeius fölött, aztán Alexandriáig üldözte a menekülőt; amikor azonban Pompeius megöletéséről értesült, valóban veszedelmes háborút indított Ptolemaeus ellen, aki neki is álnokul életére tört; sem a terep, sem az időjárás nem kedvezett neki, sőt, télvíz idején a jól felkészült, agyafúrt ellenség városában kellett készületlenül, mindenben hiányt szenvedve harcba bocsátkoznia. A győzelem kivívása után Egyiptom királyságát Cleopatrának és öccsének adta át; nem merte azonban tartománnyá tenni, attól tartott ugyanis, hogy erőszakos helytartó kezén forrongások tűzfészkévé válhat. Alexandriából elment Syriába, majd Pontusba, oda szólították sürgetően a Pharnacesról érkező hírek. A nagy Mithridatesnek ezt a fiát, kinek a sok siker fejébe szállt, s most a jó alkalmat megragadva, támadásba lendült, Caesar megérkezése ötödik napján, szembetalálkozásuk negyedik órájában, egyetlen rohamban tönkreverte; azóta gyakran emlegette, mekkora szerencsével járt Pompeius, hogy hadi dicsősége javát ilyen gyáva népség ellen hadakozva arathatta. Caesar aztán legyőzte Scipiót és Jubát, akik Afrikában pártjuk utolsó maradványait próbálták életre kelteni, később pedig Pompeius fiait Hispaniában.

36. A polgárháborúk folyamán csak olyankor szenvedett vereséget, ha az ütközet alvezérei parancsnoksága alatt folyt, különben soha; alvezérei közül Caius Curio Africában pusztult el, C. Antonius Illyriában esett az ellenség fogságába, P. Dolabella ugyancsak Illyriában veszítette el hajóhadát, Gn. Domitius Calvinusnak pedig a hadserege veszett oda Pontusban. Caesar tulajdonképpen mindig sikeresen harcolt, sohasem kétes kimenetelű hadiszerencsével. Csupán két esetben történt másként: egyszer Dyrrachiumnál, ahol kijelentette, hogy Pompeius nem tud győzni, mert bár visszaszorította őt, nem vette üldözőbe; másszor az utolsó csatában, Hispania területén, mikor ügyei állása miatt kétségbeesve már öngyilkosságon törte a fejét.

37. A háborúk befejeztével ötször tartott diadalmenetet, Scipio legyőzése után, néhány napos szünet közbeiktatásával, egy hónap alatt négyet, aztán Pompeius fiainak leveretése után nyomban még egyet. Első és legfényesebb diadalmenetét a galliai győzelem örömére ünnepelte, a következőt az alexandriai, majd a pontusi, a rákövetkezőt az africai, az utolsót pedig a hispaniai győzelem emlékére, mindegyiket más-más pompával és külsőségek között. A galliai diadalmenet napján a Velabrum mellett elhajtva eltört kocsijának a tengelye, s ő kis híján kiesett belőle; fáklyafény mellett vonult fel a Capitoliumra, a fáklyavivők jobbról-balról negyven elefánton ültek. A pontusi győzelem diadalmenetében a dísztárgyak között egy táblácskát is vitetett, három szó állt rajta csupán: "Jöttem, láttam, győztem." Ez a többi felirattól eltérően nem a véghezvitt tettekre emlékeztetett, hanem a háború gyors befejezésére.

38. Minden kiszolgált gyalogosának zsákmány címén a polgárháború kezdetén juttatott kétezer sestertiuson felül még huszonnégyezer sestertiust ajándékozott. Földet is osztott, ha nem is egy tagban, hogy ne kelljen a birtokosokat helyükről elzavarnia. Adott továbbá a népnek fejenként tíz modius gabonát, ugyanannyi font olajat és háromszáz sestertiust, amit már korábban megígért, majd késedelmi kamat fejében még száz sestertiust hozzá. Rómában kétezer sestertius összegéig mindenkinek elengedte évi házbérét, Italiában azonban csak az évi ötszáz sestertiust meg nem haladó lakbéreket. Lakomát meg húsosztást is rendezett, a hispaniai győzelem után pedig két nagyszabású villásreggelit; az elsőt ugyanis szűkösnek s a maga nagylelkűségéhez méltatlannak tartotta, ezért öt nappal később egy másik, az előbbinél dúsabb reggeli lakomát nyújtott a népnek.

39. Különféle látványosságokat: gladiator-párviadalokat, színházi előadásokat rendezett a város minden kerületében - az előadásokon más-más nyelven beszélő színészek léptek fel - továbbá cirkuszi játékokat, atlétaversenyeket és tengeri csatákat. A Forumon egyik versenyen küzdött a praetori családból való Furius Leptinus és Q. Calpenus, egykori senator és ügyvéd is. A pyrrhicha nevű táncot asiai és bithyniai fejedelmek gyermekei járták. Az előadásokon Decimus Laberius római lovag is mimus-színészként lépett fel, és miután Caesartól ötszázezer sestertiust és egy aranygyűrűt kapott ajándékba, a színpadról a zenekar térségén keresztül egyenesen a tizennégy padsorban fenntartott helyére ment. A cirkuszi játékokon - a Circus épületét kétoldalt kibővítették, és vizes árokkal vették körül erre a célra - a legelőkelőbb ifjak hajtották a négy- és kétfogatú kocsikat, ők végezték a lovas mutatványokat is. A "trójai játék"-ban nagyobb és kisebb fiúk csapata vett részt. Az állatviadalok öt napig tartottak, és egy nagy harci játékkal zárultak, melyet két, öt-ötszáz gyalogosból, három-háromszáz lovasból és húsz-húsz elefántból álló csapat vívott meg egymással. És hogy minél tágasabb hely maradjon a küzdelemre, elmozdították a céljelző oszlopokat, helyükön pedig két szemben álló tábort állítottak fel. Az atléták viadala a Mars-mezőn ideiglenesen felépített porondon három napig tartott. A tengeri csatában, a kisebbik Codeta-mezőn e célra kiásott medence vizén két-, három- és négy-evezősoros tyrusi és egyiptomi gályák ütköztek meg egymással. E látványosságra mindenfelől annyi ember sereglett össze, hogy az idegenből jött vendégek nagy része az utakon s a keskeny utcákon felállított sátrakban hált; gyakran megesett, hogy a nagy tömegben sok embert agyonnyomtak, köztük két senatort is.

40. Ezek után Caesar az államügyek rendezéséhez kezdett; megjavította a naptárt, mert azt a papok a szökőhónap hibás beiktatásával úgy megzavarták, hogy az aratás ünnepe a naptár szerint nem a nyári, a szüret pedig nem az őszi időszakra esett; az évet a nap járásához igazította, meghatározván, hogy háromszázhatvanöt napból álljon, a szökőhónapot megszüntette, ehelyett minden negyedik évben eggyel megtoldotta a napok számát. De most már, hogy január elsejétől kezdve az időszámítás rendje kiigazodjék, november és december közé beiktatott két hónapot; ezért az év, melynek során a rendszabályokat bevezette, a szökőhónappal együtt - mert a régi szokásnak megfelelően az is éppen erre az évre esett - tizenöt hónapból állt.

41. Kiegészítette a senatust, patriciusi rangra emelt egyeseket, kibővítette a praetorok, aedilisek, quaestorok, de még az alacsonyabb beosztású tisztviselők számát is; a censori intézkedés következtében rangjuktól megfosztott vagy vesztegetés címén elítélt tisztviselőket visszahelyezte állásukba. A választási jog gyakorlásán úgy osztozott meg a néppel, hogy a consulságra pályázók kivételével a többi hivatali jelölteket felerészben a nép akarata szerint, felerészben Caesar javaslatára nevezték ki. A választók egyes csoportjaihoz intézett rendeletein ez a rövid szöveg állt:

"Caesar, a dictator, az illetékes tribushoz. Ezt és ezt az embert ajánlom nektek, hogy szavazatotok birtokában tisztséget nyerjen." A proscribáltak gyermekeinek is megengedte, hogy tisztséget viseljenek. Az igazságszolgáltatást ismét kétfajta, egy lovagrendű és egy senatori rendű bíróra bízta, a "kincstári tribunusok" hivatalát, e harmadik fajta bírói tisztséget megszüntette. A népszámlálást nem a régi szokás szerint, nem a régi helyen végeztette, hanem utcánként a "szigetek" elnevezésű bérházak tulajdonosaira bízta, és a háromszázhúszezer ingyengabonára jogosult lakos névsorából százhúszezret törölt; elrendelte továbbá, hogy a praetor a névjegyzékben nem szereplő lakosok közül sorshúzás útján töltse be elhunyt szegénysorsú, ingyengabonára jogosult polgárok helyét, hogy az új népszámlálás zavargásokra okot ne szolgáltasson.

42. Nyolcvanezer polgárt osztott be tengeren túli gyarmatokra, majd az ily módon megcsappant városi lakosság számát igyekezett megtartani; elrendelte, hogy minden húsz éven felüli és negyven éven aluli lakos három egymás után következő évben csak olyan feltétellel tartózkodhat távol Italiától, ha katonai szolgálatot teljesít, s a senatorok fiai is csak az esetben utazzanak külföldre, ha valamely tisztviselő katonai vagy polgári kíséretéhez tartoznak; továbbá, hogy az állattenyésztők férfikorban járó pásztoraiknak legalább egyharmadát szabadon született polgárok közül alkalmazzák. Rómában minden orvosnak s a szabad művészetek mestereinek megadta a polgárjogot, hogy ily módon a Városban maradjanak, s ezzel a letelepedést a fővárosban mások szemében is kívánatossá tegye. Az adósok ügyében - véget vetve sűrűn hangoztatott reménységüknek, mely szerint az adósságokat eltörlik - a következőt rendelte el: becsültessék meg ingatlanaikat a polgárháború előtt kifizetett árak alapján, és hitelezőiket oly módon elégítsék ki, hogy a felvett kölcsön összegéből vonják le, amit kamat címén valójában már készpénzben vagy más értékben megfizettek; így az adósságoknak csaknem egynegyede elenyészett. Minden egyesületet megszüntetett, csak a nagyon régi alapításokat hagyta meg. A bűntettek megtorlását megszigorította; és minthogy a gazdag emberek könnyebben követtek el bűncselekményt, hiszen vagyonuk csökkenése nélkül mehettek száműzetésbe, Caesar - amint Cicero írja - meghagyta, hogy a gyilkosokat egész, más bűnösöket fele vagyonuk elkobzásával büntessék.

43. Igen gondosan és nagy szigorúsággal szolgáltatott igazságot. A zsarolás címén elítélteket még a senatori rendből is eltávolította. Egy praetori rangú férfi házasságát, noha házasságtörésnek még a gyanúja sem merült fel, érvénytelennek mondta ki, mert olyan nőt vett feleségül, aki csak két nappal azelőtt vált el előbbi férjétől. A külföldi árukat megvámoltatta. Megtiltotta a gyaloghintó használatát, a bíborruha és gyöngyös ékszer viselését, felmentést ez alól egyes embereknek adott csupán, azoknak is csak ha bizonyos életkort elértek, és csak bizonyos napokra. Igen szigorúan megtartotta a fényűző étkezést tiltó törvényt, az élelmiszerpiacokon őröket állított, akik a tilalmas árukat elkobozták és elébe vitték; olykor katonákat is kirendelt, s ha a rendőrök figyelmét valami elkerülte volna, azok még az asztalról is elvitték a feltálalt ételt.

44. De a város szépítésére és rendezésére, továbbá a birodalom védelmére és gyarapítására is napról napra több és nagyobb jelentőségű tervet dolgozott ki. Mindenekelőtt olyan Mars-templomot akart építeni, amilyet még nem látott a világ, mégpedig úgy, hogy erre a célra feltölteti és építkezésre alkalmassá teszi azt a tavat, melynek vizén nemrégiben a tengeri csatát rendezte; egy különlegesen nagy, a Tarpei-sziklához simuló színházat akart építeni; egységes elv szerint kívánta rendezni a polgári jogot, szerette volna a törvények rengeteg, zavaros halmazából a legjobb és legcélszerűbb rendeleteket kiválogatni, és néhány könyvben összefoglalni; tervbe vette egy igen nagy méretű görög és latin nyelvű, közhasználatra bocsátandó könyvgyűjtemény összeállítását; a vásárlás és összeállítás feladatát Marcus Varróra bízta volna. Egyéb tervei: a pomptinusi mocsarak kiszárítása; a Fucinus-tó lecsapolása, műút építése az Adriai-tengertől az Appenninek gerincén át a Tiberisig; az Isthmus átvágása; a pontusi és thraciai tartományokba özönlő dákok visszaszorítása; végezetül Kis-Armenia területéről háborút akart indítani a parthusok ellen, de csak miután már kisebb ütközetekben alaposan megismerte őket. Ilyesmivel foglalkozott, ezeken töprengett, mikor a halál utolérte. Mielőtt azonban erről beszélnék, nem árt, ha előbb alakjáról és külsejéről, öltözködéséről és szokásairól, valamint polgári és katonai képességeiről néhány fontos dolgot megemlítek.

45. Úgy mondják, magas termetű, fehér bőrű, izmos, telt arcú, élénk fekete szemű, virulóan egészséges ember volt; csak élete utolsó éveiben ájult el gyakran, és szenvedett nyugtalanító álmoktól. Kétszer lepte meg az ún. "választási betegség" nyilvános tárgyalásokon. Testápolás dolgában szinte túlságosan aprólékos volt; nemcsak gondosan nyiratkozott és borotválkozott, hanem némelyek szerint egyebütt is eltávolíttatta szőrszálait; igen nehezen viselte el egyre csúnyább kopaszodását, mert gyakran észrevette, hogy ellenfelei emiatt kicsúfolják. Így aztán rászokott, hogy ritkuló haját hátulról előre fésülje, s a senatus és a nép által ráruházott valamennyi kitüntetés közül azt fogadta, azzal élt legszívesebben, mely feljogosította, hogy állandóan babérkoszorút viseljen.

Azt mondják, különlegesen is öltözködött: senatorokat megillető széles bíborsávos, rojtos ujjú togában járt, s azt mindig a sáv fölött kötötte meg igen lazán; ezért terjedt el Sulla mondása, melyet a nemességnek szánt figyelmeztetésül, hogy "óvakodjanak az övét hanyagul viselő ifjútól."

46. Eleinte a Suburában, szerény kis házban lakott; majd főpapi tisztsége elnyerése óta a Via Sacrán, egy középületben. Sokan közlik róla, hogy igen kedvelte a fényűzően ízléses berendezést: mondják, hogy Diana szent ligetének környékén egy villát, melyet nagy költséggel alapjaitól újonnan épített, később csak azért romboltatott le földig, mert nem egészen felelt meg ízlésének, pedig az idő tájt még jelentéktelen állású, eladósodott ember volt; azt is emlegetik, hogy hadjáratain mindenüvé magával cipelt egy márvány- és mozaikpadlót.

47. Állítólag Britanniába is csak azért ment, mert remélte, hogy ott gyöngyökre bukkan - nagyságukat tulajdon kezével latolgatta; mindig szenvedélyesen gyűjtött drágaköveket, finom művű ércedényeket, szobrokat, régi festményeket. Képzett, nagy műveltségű rabszolgákért oly hihetetlen árat fizetett, hogy maga is szégyellte, és ezért megtiltotta, hogy az összegeket kiadásai közé bejegyezzék.

48. A provinciákban állandóan két ebédlőt tartott fenn, egyiket magasrangú tisztjei és művelt görögjei, a másikat az előkelő római méltóságok és a provinciák nemessége számára. A házi fegyelmet kisebb-nagyobb dolgokban egyaránt oly szigorúan megtartotta, hogy egy péket bilincsbe veretett, mert vendégeinek más kenyeret szolgált fel, mint neki; legkedvesebb szabadosát halállal büntette, mert elcsábította egy római lovag feleségét, pedig még csak panaszt sem tett ellene senki.

49. Jó hírét Nicomedesszel való fajtalan kapcsolatán kívül semmi sem homályosította el; azt azonban sokáig és keményen szemére vetették, és mindenfelé gyalázták érte. Meg sem említem Calvus Licinius igen ismert versét:

Mellőzöm Dolabella s az idősebbik Curio senatusi beszédeit, melyekben Dolabella Caesart "a királyné vetélytársának", "királyi nyoszolya derékaljának", Curio pedig "Nicomedes istállójának" és "Bithynia bordélytöltelékének" mondta. Nem szólok Bibulus rendeleteiről sem, melyekben az consultársát nyíltan "Bithynia királynéjának" nevezte, "kinek azelőtt egy király, ma már egész királyság fekszik a szívén". Élt az idő tájt bizonyos Octavius nevű ember, aki mint Marcus Brutus mondja, elmebaja miatt szabadabban szólhatott. Ez az ember egyszer nagy társaságban, ahol Pompeiust királynak szólította, Caesart mint királynét üdvözölte. De C. Memmius azt is szemére veti, hogy egy nagy lakomán, ahová több római kereskedő is hivatalos volt - név szerint fel is sorolja őket -, Caesar, úgy, mint a többi szépfiú, Nicomedesnek pohárnokaként teljesített szolgálatot. Cicerónak az sem volt elég, hogy néhány levelében megírta, mint vezették be az ajtónállók Caesart a királyi hálószobába, hogyan feküdt be a bíborpaplanos, arany ágyba, és miképpen szennyezte be Venus sarja ifjúsága virágát Bithyniában; hanem mikor Caesar a senatusban Nysa, Nicomedes leánya ügyében védőbeszédet tartott és felemlegette a király jó szolgálatait, odaszólt neki:

"Hagyd el már, kérlek; hiszen jól tudja mindenki, hogy mit adott ő neked, s mit te neki."

A galliai diadalmenetben pedig katonái más tréfás dalok között, melyeket a diadalkocsi mögött haladva máig is énekelnek, ezt az ismert nótát fújták:

50. A közvélemény azt tartja, hogy kéjvágyó volt, sok pénzt költött gyönyörűségek hajhászására, és sok előkelő hölgyet is elcsábított, többek között Postumiát, Servius Sulpicius feleségét; Lolliát, Aulus Gabinius nejét; Tertullát, Marcus Crassus feleségét, sőt Gn. Pompeius feleségét, Muciát is. Pompeiusnak legalábbis végig kellett hallgatnia a két Curio - apa és fia - meg mások szemrehányásait, hogy hatalomvágyból később mégiscsak feleségül vette a lányát annak az embernek, kinek kedvéért elvált egy asszonytól, pedig az már három gyermeket is szült neki, és akit sóhajtozva a maga Aegisthusának nevezett. De minden asszonynál jobban szerette Serviliát, Marcus Brutus anyját, akinek nemcsak előző consulsága idején vásárolt hatmillió sestertiust érő gyöngyös ékszert, hanem más ajándékokon kívül a polgárháborúk idején árveréseken olcsón megszerzett hatalmas birtokokkal is elhalmozta, és mikor az alacsony vételáron többen csodálkoztak, Cicero igen szellemesen megjegyezte: annál is kedvezőbb ez az ár, hiszen a harmadrészt már levonták belőle. Tudott dolog volt ugyanis, hogy Servilia nem bánta volna, ha leánya, Tertia is szerelmi viszonyba bonyolódik Caesarral.

51. Még a tartományokban sem tartózkodott férjes asszonyoktól, ez kitűnik a következő verssorokból is, melyeket katonái ugyancsak a galliai diadalmenetben énekeltek:

52. Szeretett királynőket is, így a mór Eunoét, Bogud király feleségét, Naso tudósítása szerint őt is, férjét is rengeteg, mérhetetlen értékű ajándékkal halmozta el; de legjobban Cleopatrát szerette, gyakran hajnalig lakomáztak együtt és hálótermes hajóján bejárta volna vele csaknem egész Aethiopiát fel Egyiptomig, ha serege meg nem tagadja, hogy útján tovább kövesse; végül is meghívta a királynőt Rómába, s onnan a legmagasabb tiszteletadásokkal, ajándékokkal elhalmozva bocsátotta útnak, sőt, azt is megengedte, hogy Cleopatra újszülött fia az ő nevét viselje. Erről a gyermekről azt állítja nem egy görög történetíró, hogy alakjára, járására Caesarhoz hasonlított. M. Antonius a senatus előtt is megerősítette, hogy a gyermeket Caesar a magáénak ismerte el; így tudja ezt, C. Matius és C. Oppius, de Caesar többi barátja is; közülük C. Oppius, mintha bizony ez ügyben védekezésre vagy bizonyításra volna szükség, kiadott egy könyvet, mely szerint akit Cleopatra annak mond, nem Caesar fia. Helvius Cinna néptribunus több ízben kijelentette, hogy volt a kezében egy törvényjavaslat, melyet neki Caesar parancsára, annak távollétében kellett volna a senatus elé terjeszteni; eszerint Caesar, ha gyermeket óhajt nemzeni, feleségül vehet bármely nőt, ahányat csak kíván. S hogy kétség se maradjon felőle, milyen fajtalan természetű és házasságtörésben bűnös ember hírében állt, megemlítem, hogy az idősebbik Curio egyik beszédében minden asszony férjének és minden férj asszonyának nevezte őt.

53. Mértéket tartott a borivásban, ezt nem tagadták még ellenségei sem. Marcus Catótól származik ez a mondás: "Egyedül Caesar fogott hozzá józanul a köztársaság megdöntéséhez." Az asztali élvezetek iránt különben is oly közömbösnek festi Caius Oppius, hogy mikor egyszer vendégségben friss olaj helyett avasat tálaltak elébe, s a többi vendég hozzá sem nyúlt, egyedül ő vett magának a szokottnál is nagyobb adagot, hogy a házigazdát a hanyagság vagy modortalanság gyanújának árnyéka se érje.

54. Önzetlenségével sem katonai, sem polgári tisztségeiben nem tűnt ki. Néhány fennmaradt emlékirat tanúsága szerint proconsulsága idején elfogadta Hispaniában a szövetségesektől összekoldult pénzt, és adósságait törlesztette belőle; a lusitanok városait pedig, hiába hódoltak meg önként, hiába nyitották meg neki kapuikat, ellenség módjára kifosztotta. Galliában az istenek ajándéktárgyakkal teli szentélyeit és templomait kirabolta, s a városokat is inkább a zsákmány kedvéért, semmint valamely bűnös cselekedetük miatt pusztította el; ezért aztán dúskált az aranyban, és fontját háromezer sestertiusért bocsátotta áruba Italia-szerte és a tartományokban mindenütt. Első consulsága idején háromezer font aranyat emelt el a Capitoliumból, s ugyanannyi aranyozott rézpénzt tett a helyére. Szövetséges országokat, királyságokat adott el jó áron, csak Ptolemaeustól hatezer talentumot vett fel Pompeius és a maga nevében. Később pedig már egészen nyilvánvaló zsarolásokkal és szentségtörő műveletekkel fedezte a polgárháborúk, a diadalmenetek s a nyilvános játékok költségeit.

55. Ékesszólásban és katonai tudásban a legkiválóbbak dicsőségének szintjére emelkedett, olykor felül is múlta őket. Dolabella megvádoltatása óta kétségtelenül a legjobb védők között tartották számon. Annyi biztos, hogy Cicero Brutusnak ajánlott írásában, melyben a szónokokat felsorolja, azt mondja, nem ismer senkit, aki Caesart felülmúlná, továbbá hogy választékosan, ragyogóan beszél, sőt előadásmódja nagyszerű és nemes; Cornelius Neposnak pedig ezt írja ugyancsak Caesarról: "Nos hát?! Találsz-e akár egyet is a szónokok között - pedig ők egyébbel nem is foglalkoztak -, akit Caesarnál többre tartanál? Ki múlja őt felül világosan fogalmazott, magvas gondolatokban? Kinek van nála ékesebb vagy csiszoltabb kifejezésmódja?" Ifjúkorában, úgy látszik, Caesar Strabo példáját követte a szónoklás művészetében, kinek "A sardiniaiakért" mondott beszédéből nem egy részt szóról szóra átvett, "Divinatio" című törvényszéki beszédébe. Azt mondják, csengő hangon, tüzesen, élénk, mégis kecses kézmozdulatokkal szónokolt. Fennmaradt néhány beszéde, de van köztük olyan is, mely állítólag nem tőle származik. A "Quintus Metellus védelmében" mondott beszédéről Augustusnak - nem ok nélkül - az a véleménye, hogy inkább a gyorsírók által hibásan lejegyzett szövegről van szó, mintsem az ő fogalmazványáról; némelyik példányon ugyanis meg sem találom ezt a címet, hogy "Metellus ügyében mondott beszéd", hanem ez áll rajta: "Beszéd, melyet Metellusnak írt", holott szónokként Caesar szerepel benne, aki Metellus és a maga nevében veri vissza közös rágalmazóik vádaskodásait. Augustus azt tartja, hogy "A katonák előtt Hispaniában" című beszédet is aligha írta Caesar; pedig két beszéd is maradt fenn ezen a címen: az egyiket állítólag az első csata előtt mondta volna el, a másikat csak a második csata előtt; erről viszont Asinius Pollio azt állítja, hogy az ellenség váratlan támadása miatt Caesarnak nem is maradhatott ideje a beszéd elmondására.

56. A maga tetteiről is hagyott ránk emlékiratokat, például "A galliai hadjáratról" és "A polgárháborúról", melyet Pompeius ellen viselt. Azt ugyanis, hogy "az alexandriai", "az africai" és "az egyiptomi" háborúról írott műveknek ki a szerzője, nem tudjuk: egyesek szerint Oppius, mások azt tartják, Hirtius, aki Caesarnak "A galliai hadjáratról" című utolsó és befejezetlen művét is kiegészítette. Caesar emlékiratairól Cicero már idézett "Brutus"-ában így beszél: "Emlékiratokat írt, méghozzá igen elismerésre méltó, egyszerű, igaz, bájos emlékiratokat, mint felesleges ruhát, lehántott róluk minden szóvirágot; és mégis, noha nem volt egyéb szándéka, mint hogy másoknak anyagot nyújtson a történetíráshoz, talán csak a tökfejűeknek tett szolgálatot, akik az ő anyagát hajbodorító szerszámaikkal szeretnék kicirkalmazni, a jóízlésű embereket azonban elriasztotta az írástól." Ugyanezekről az emlékiratokról mondja Hirtius: "A közvélemény annyira magasztalja őket, hogy inkább elvette, mintsem megadta a lehetőséget az íróknak, hogy ezzel a tárgykörrel foglalkozzanak. Pedig mi többre értékeljük, mint mások; mások ugyanis csak azt látják, milyen kitűnő és hibátlan ez a mű, de mi azt is tudjuk, hogy milyen könnyedséggel s milyen gyorsan írta." Asinius Pollio azt tartja, hogy az "Emlékiratok" nem készültek kellő gonddal és teljes hűséggel, minthogy Caesar mások tetteiről sok mindent vakon elhitt, a maga cselekedeteit pedig talán szándékosan, de talán merő feledékenységből, hibásan írta meg. Úgy véli továbbá, hogy Caesar szerette volna kijavítani és átdolgozni ezt a művét. Ránk maradt még "Az analogiáról" és "Anticato" című két-két könyve, továbbá "Utazás" című költeménye. Ezek közül az első mű két könyvét az Alpokon átkelőben írta, mikor Innenső-Galliából hivatalos igazságszolgáltatási körútja befejeztével hadseregéhez visszatért; a következő kettőt valamikor a mundai csata idején, a legutolsót pedig huszonnégy nap alatt, mikor Rómából Túlsó-Hispaniába utazott. A senatushoz intézett levelei