A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
(
Ókori Róma szócikkből átirányítva)
Az ókori Róma összefoglaló név alatt Róma ókori városállamát, illetve az abból kinőtt és a Földközi-tenger térségére, valamint Európa és a Közel-Kelet jelentős részére kiterjedő ókori civilizációt értjük. 12 évszázados fennállása alatt (i. e. 8. század - i. sz 5. század) a római civilizáció kis helyi királyságból a hatalmas Római Birodalommá nőtt, amelyben a meghódított területek nagy részének lakossága asszimilálódott és a római civilizáció részesévé vált. Az ókori Görögországot és az ókori Rómát együttesen „klasszikus ókori civilizációnak” vagy „antik világnak” nevezik. Az ókori Róma a jog, hadviselés, művészet, irodalom és nyelv terén egyaránt óriási hatást gyakorolt Európa későbbi fejlődésére.
[szerkesztés] Róma városa az ókorban
Az itáliai városállamok (civitates) egy központi településből (oppidum) és a hozzá tartozó földterületből (ager) álltak. A Róma városához (Urbs) tartozó föld (ager Romanus) határa a királyság korától fogva a hatodik mérföldkőnél volt. Ezen kívül nem lehetett fontosabb közjogi ügyekben (pl. népgyűlés összehívása, dictator kinevezése stb.) eljárni. Később tágabb értelemben ager Romanusnak nevezték a római állam fennhatósága alatt álló területeket is (közföldek – ager publicus –, a kisebb vidéki települések, ill. a meghódított városok (oppidumok).
A monda szerint Róma városát Romulus és Remus, Mars hadisten és Rhea Silvia ikergyermekei alapították. Romulus megölte Remust, s ő lett Róma első királya. A város alapítását a hagyomány i. e. 753-ra tette.
A régészeti források szerint az Alba Longából érkezett latinok először a Palatinus-hegy két emelkedésén, a Palatiumon és a Cermaluson telepedtek meg, majd benépesítették a többi magaslatot is. Az ásatásokon feltárt házmaradványok, vízgyűjtő medencék és a tárgyi emlékek alapján valószínűsítik, hogy itt jött létre az ősi város magja, a Roma Quadrata.
Az Esquilinus, Viminalis és Quirinalis dombokon a hagyomány szerint a szabinok települtek le. A Palatinus lakóival való egyesülésükkel lényegében befejeződött Róma megalapítása. A monda szerint, miután a szabin nők elrablása miatti viszálykodás elcsitult, a latin és szabin nép közös államban egyesült, és Titus Tatius, a szabin király Romulus társa lett.
[szerkesztés] A királyság kora Rómában
-
A királyság kora két szakaszra tagolódik: preetruszk korra, más néven a latin–szabin parasztkirályok korára (i. e. 753–i. e. 616), illetve az etruszk uralom időszakára (i. e. 616–i. e. 510). A preetruszk kor népessége főleg állattartással, pásztorkodással és vadászattal foglalkozott. Az etruszk korban jelentős gazdasági–társadalmi változások mentek végbe, Róma etruszk típusú városállammá fejlődött. A mondai hagyomány szerint Rómának hét királya volt: Romulus, Numa Pompilius, Tullius Hostilius, Ancus Marcius, Tarquinius Priscus, Servius Tullius és Tarquinius Superbus. Az első négy király uralkodását minden ízében legendák szövik át, az etruszk Tarquinius-dinasztia uralma azonban történeti tény: Róma az etruszk időszakban lépett át a mondák világából a történelmi időbe.
-
-
Rómában egy 4. századi összeírás szerint 423 templomot és szentélyt tartottak nyilván, csaknem annyit, mint manapság. 11 forum volt, 28 nyilvános könyvtár, 2 cirkusz, 2 amfiteátrum, 3 színház.
-
A rómaiak az ókori népek többségéhez hasonlóan történelmük jelentős része során többistenhívők voltak. Vallásuk erőteljes Ókori görög hatást mutat, szinte minden jelentős római istennek volt görög megfelelője. Rómában azonban az egyes istenek körül sokkal szervezettebb kultusz és papi rend alakult ki. A császárkortól az uralkodót is isteni személyként tisztelték. Azok az eredeti római istenek, akiket nem az idegen vallásokból vettek át, többnyire csak egy-egy jelenség, elvont tulajdonság megszemélyesítései voltak, pl. Africus a délnyugati szél istene, Felicitas a siker istennője. A legjelentősebb talán Janus, a kezdet és vég istene, akinek két arca közül az egyik a múlt, a másik a jelen felé fordul, s akinek nevét január hónapnevünk is őrzi.
Mint a más népekkel kapcsolatban lévő (Róma esetében: azokat meghódító) többistenhívő népek általában, Róma is meglehetősen nyitott volt az idegen istenek felé. Főleg a köztársaság válsága és a császárkor időszakában voltak elterjedtek a misztériumvallások. Kiterjedt kultusza volt például az egyiptomi Ízisznek, de Mithrászt is tisztelték. 313-ban a korábban üldözött kereszténységet I. Constantinus engedélyezte milánói edictumában, a század végén (394-től) I. Theodosius rendelkezése nyomán államvallássá lépett elő, s ez nagy hatással volt a vallás későbbi történelemformáló szerepére Európában és így az egész világon.
A vezető réteget a földbirtokos patríciusok (jelentése: „jó apától származó”) alkották. Földjeiket származás alapján, mint a Rómát alkotó 300 nemzetség leszármazottjai kapták az állami földekből (ager publicus). Közülük került ki a királyok tanácsadó testülete, a Senatus (ejtsd: szenátusz vagy szenátus), és ők adták a bronzfegyverekkel felszerelt római hadsereget.
Az elszegényedett nemzetségtagokból jött létre egy sajátos réteg, a cliensek (ejtsd: kliensz vagy kliens). Támogatásért szolgálták a vagyonosabb, patrícius nemzetségtagokat. A nemzetséghez nem tartozók és a bevándorlók voltak a plebejusok (tömeg). Nem rendelkeztek polgárjoggal, nem voltak a római nép (Populus Romanus) része, így politikai jogokkal sem bírtak. Nem részesedhettek az ager publicusból, de kisebb parcellát kaphattak. Szegények éppúgy akadtak közöttük, mint gazdagabbak. Ők alkották a parasztságot, a kevés kézművest és kereskedőt. Szerepük az etruszk korban nőtt, mivel az olcsóbb vasfegyverek és vasszerszámok elterjedése révén számolni kellett mind a katonai (nehézgyalogság), mind a gazdasági jelentőségükkel.
Később Róma sorozatos háborúkat folytatott szomszédaival, melyek földet és zsákmányt jelentettek a város számára, minden lakójának hasznot hoztak. Ám az egyes rétegek nem egyenlő mértékben részesedtek a terhekből és a jogokból. Ugyanakkor a plebejusok szerepe a harcokban egyre nőtt, hiszen ők adták a római hadsereg fő erejét kitevő nehézgyalogságot. Így a plebejusokhoz tartozó vagyonos kereskedők, iparosok, parasztok eredményesen indíthattak harcot követeléseik teljesítéséért. Legfőbb követelésük a római polgárjog elnyerése volt. Jogi egyenlőséget kívántak, hogy a törvények ne tegyenek különbséget patrícius és plebejus között, részesedhessenek az ager publicusból, és követelték a szegényebb rétegeket sújtó adósrabszolgaság eltörlését.
Mivel a hódítások csak belső egység mellett voltak folytathatók, és ahhoz a plebejusok támogatása is kellett, követeléseiket sikerült fokozatosan elfogadtatniuk. Több évszázados küzdelmük együtt zajlott le Itália meghódításával.
-
-
Az aranykor (i. e. 1. század - i. sz. 1. század) költészetének legismertebb alkotói közé tartozik Lucretius, Catullus és Horatius, akik latinra ültették át a görög versformákat, és Vergilius, az Aeneis szerzője, aki eposzát a homéroszi eposzok mintájára írta. Az aranykor prózájára példa Caesar A gall háborúja, valamint Cicero beszédei. Fontos műfaj volt a történetírás, melynek egyik kiemelkedő képviselője Livius Ab urbe conditája, melyben Róma történetét írja meg az alapítástól.
Az ezüstkor (1-5. század) irodalmához olyan szerzők tartoznak, mint az ifjabb Seneca, Tacitus, az ifjabb Plinius és Suetonius. Ebből a korból maradt fenn mindkét ránk maradt latin regény, Apuleiustól Aranyszamár és Petroniustól a Satyricon.
Rómában az oktatás célja az volt, hogy a diákokból képzett szónokokat képezzen.
A tanév március 24-én kezdődött. Minden tanítási nap korán reggeltől késő délutánig tartott. A fiúkat és a lányok egy részét 6 éves koruktól iskolákba járatták. Az római elemi oktatás tekercsek és könyvek segítségével megtanította a diákokat írni, olvasni, és számolni. 13. életévüket betöltve a diákok megismerkedtek a görög és római irodalommal és nyelvtannal. 16 évesen végül néhány diák szónoki iskolákban csiszolta tovább képességeit.
Mivel az oktatás nem volt ingyenes, a szegényebb családok gyermekei nem jártak iskolába, hanem otthon tanultak, szüleiktől.
AJÁNLOM AZ OLDALT
